Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

GAGYI A NAGYIKNAK

Százkarátos szerelem
2014. ápr. 23.
Egy olyan filmtől, melynek Emma Thompson és Pierce Brosnan a főszereplője, el is várja az ember, hogy tessen az ötven fölötti korosztálynak is. Az persze már meglepőbb, ha legfeljebb csak az ötven fölöttieknek tetszhet. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.
Azoknak, akik már túl vannak a második házassági krízisen is, azoknak, akiknek gyerekei már kirepültek a fészekből, a folyton marakodó együtt-maradtaknak, a vagyon és érdekek konzerválta kapcsolatban ragadtaknak, azoknak, akik fontosabb egy kapcsolat látszólag magas, valójában semmit sem érő maradványértéke, mint a saját szabadságuk. Röviden: a megszokás rabjainak. 

A műfaji filmes alapséma – mely szerint az egymáshoz tartozók, az egykor hosszú és az érzelmek színét elkoptató kapcsolatban élők már csak egy krízis segítségével láthatják meg, miért szerettek bele a másikba – jelen esetben is fenntartja ideig-óráig a néző figyelmét. Emma Thompson és Pierce Brosnan nehéz természetű középosztálybelit ad: nincsenek már együtt, de azt, hogy nincsenek együtt, mindenki időlegesnek tartja és mindenki biztos abban, hogy egyszer úgyis újra az egymáséi lesznek. Mi is lenne a világgal, ha nem történne meg, aminek meg kell történnie (ha nem más lenne a zárlat, mint amit az ötvenes néző elvár)?
A műfaji filmek már a nyitó jelenettel megalapozzák a nézői elvárást, egyértelművé teszik, kinek is szól egy film. Ahogy azt is sejtetni engedik, mi lesz a végkifejlet. Ám éppen attól emelkedhet ki egy zsánerdarab a sok műfaji tucatáru közül, ha az elvárások ellenére a végkifejlet mégsem egyértelmű, ha a rendező ügyesen lebegteti, merrefelé is viszi a történetet, milyen irányba indul tovább a sztori. Bár a műfaj alapszabálya, hogy a nézői elvárásoknak mindig meg kell felelni, a befejezés sosem kelthet csalódást, az mégis tartogat meglepetéseket, annak lehet legalább egy kis meglepő momentuma. Ilyen a jóval lelkesítőbb Mamma Mia című, operett sémára íródott, hasonló korosztályt célzó filmben a meleg szál. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Százkarátos szerelem minden pillanatán rajta tartotta kezét a műfaji konvenciók szürke ura, a kérlelhetetlen komédiás, akinek öregecske viccei már a megcélzott korosztálynál egy tízessel fiatalabbakat is alaposan kihozzák a sodrukból. A romantikus komédia a műfajon belül az úgynevezett „utolsó esély” filmek közé tartozik (hogy mennyire szereti a forgatókönyvet is jegyző Joel Hopkins e szubzsánert, mi sem jelzi jobban, mint előző sikerfilmjének címe: Last Chance Harvey, mely a magyar keresztségben a Szerelem második látásra címet kapta: a Dustin Hoffmant is felmutató könnyed nyáresti szórakozás is sokat markol, de legalább fog is valamit). Az utolsó esély filmek hősei az öregedés határáról néznek vissza tovatűnő életükre és szinte minden tettükbe belekalkulálják, hogy talán utoljára követhették el: az utolsó esély filmek hősei, a korral járó betegségekkel számolva vetik bele magukat a fiatalos kalandokba: itt fáj, ott fáj, de akkor is… Vagyis a hősök itt gyakran és többnyire enyhén szánalmasak. 
Rendszerint az menti meg a karaktereket, ha sikerül rendes, az apró gesztusokban is bízó, tehetséges rendezők munkáiban érlelődött színészekre bízni őket. Hopkins minden figurája klisé, sosem tér le a szubzsáner kitaposott ösvényeiről – e zsáner sajátja a megejtően szép miliő, a bor, a mámor és persze Provence – és ha nevethetünk, akkor legfeljebb csak azon nevethetünk legalább mi, magyarok, hogy a középkorú delej-pár nyugdíj-megtakarítását egy atyafink lovasította meg. Az összeillő, de időlegesen össze nem tartozó idősödőek elindulnak, hogy visszaszerezzék megtakarításaikat, majd – mivel a panamák ellen tehetetlenek – a személyes bosszút a nyereségvággyal kapcsolván össze, kinézik a pénzüket elprédáló férfi lányának esküvőjén a menyasszony drága nyakékét. A második felvonás számos kalandot tartogat: még utoljára emelkedhet az adrenalin szintje a korántsem kedves párnak, még utoljára részt vehetnek egy a tenger mélyétől a hegyek csúcsáig tartó túrán. Ilyen tetterős középkorút magyar ember legfeljebb a műsorvezető Lilu anyjában tisztelhetett (ő ötven fölött járt az Antarktiszon), kevéssé valószínű, hogy hasonszőrűek laknak a szomszédunkban, de sebaj: a romantikus komédia hősei alig valamivel valóságosabbak, mint a kalandfilmekéi. 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A negyvenöt éves Joel Hopkins tudja, hogy a nála valamivel idősebbeket vagy vele egykorúakat milyen színészekkel lehet behívni a moziba, és a csatalovak rendre jól is teljesítenek: felkapják hátukra és viszik a filmjeit. Még akkor is, ha Thompson és Brosnan egy kósza pillanatra sem nézhető valódi párnak. Ahogy eleganciájuk nem a belső tartás következménye, hanem a szépen viselt nemes anyagból készült ruháké (különösen Brosnan öltönyei megkapóak), szerelmük sem valamiféle belső késztetésnek tudható be, hanem a kegyetlen, velük tulajdonképpen kibabráló vakszerencsének. Korántsem biztos, hogy jó úgy élni, ahogy ők élnek: a frappáns párbeszédek valójában apró aljasságok. 
A francia Riviéra tündöklése legalább olyan mesterkélt (minden túlvilágított, minden túl fényes), mint a szavaké. És mindaz, amit a kapcsolatról, az ötven fölöttiek létéről, küzdelmeiről, hétköznapjairól, érzelmeiről állít e film, legalább annyira hamis, mint a könnyed szórakozás ígérete. Elképzelhető, hogy (kevésbé kifinomult ízlésű, a letöltést hírből sem ismerő) nagyanyáink jól mulatnának e szerelmi puncsot fogyasztván – de ne hagyjuk, hogy becsapják őket. Nézzünk meg velük akkor már inkább egy jós kis Vincent Minellit.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek