Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÁB-DUMASZÍNHÁZ

Blind Summit Theatre: The Table / Trafó
2014. ápr. 22.
Az együttes szívesen használ bunraku típusú bábokat, de más technikákban is otthonos, például a 2012-es londoni olimpia megnyitóján három és fél-, négyméteres óriásbábokkal mutattak be jelenetet, illetve gyakran dolgoznak pár centis babákkal, amelyeket – akár a sakkbábukat – kézzel tologatnak. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
A színpadon fém lábú, nagy, fehér asztal áll. Megjelenik három feketébe öltözött színész, egyikük kezében lazán himbálózik egy báb-kisember, aki az asztalra penderül. A hatvancentis, dobozkarton fejű, rongytestű, bunraku-működtetésű bábot hárman mozgatják: Mark Down – aki a produkciót rendezte és a báb hangját is adja – a figura fejét és bal kezét, Sean Garrett a jobb kezét és a törzsét, Irena Stratieva pedig a két lábát. 

Hősünk művész, aki unja, hogy csak a gyerekeket és az utcai sokadalmat szórakoztassa. Meggyőződése, hogy többre hivatott, hiszen megtisztelő felkérést kapott: játssza el Mózes életének utolsó tizenkét óráját. Erre ugyan az est során nem kerül sor, de megismerjük őt, amint a nemes feladatra készülődik. Pontosabban: szórakoztat bennünket. 
Fecseg, locsog, bemutatja életterét, a csupasz asztalt, érzékletesen mesél az asztallap egyik felén fekvő kertjéről, melyben számtalan szagos virág, valamint szépen fejlődő cukkini található, a másik felén, a bal első sarokban fekszik kedvenc tartózkodási helye. Oda kuporodik akkor is, amikor Istennel folytat párbeszédet. Persze mindkét szerepet ő játssza, az egyik pillanatban reszketve térdel a sarokban, a másikban az átellenes sarok fölött, a levegőben úszva pöröl teremtményével, azaz saját magával.
Előszeretettel produkálja magát, megmutatja, mi mindenre képes a teste, milyen ügyesek a mozgatói, akikkel folyamatosan kommunikál. Aztán illusztrált kiselőadást tart a bábozás alapfogalmairól, a fókuszról, a lélegzésről és a fix pontról. Érzékelteti, hogy miként lehet a néző figyelmét hol a bábra, hol az általa elképzelt kertre, vagy bármi másra összpontosíttatni, hogyan kell a báb minden mozdulatát a belégzésével indítani és kilégzésével lezárni, s azt is, hogy bármely folyamat csak egy fix pontról elrugaszkodva kapja meg karakterét. Mindezt mulatságosan, csetlő-botló kisemberként, morgolódó előadóként, önironikusan, s a közönséggel állandó kapcsolatot tartva teszi.
Jelenetek az előadásból
Jelenet az előadásból. A kép forrása: Trafó
Az egyik pillanatban illegetve magát kikezd az első sorban ülő nőkkel, a másikban arról elmélkedik, hogy Mózes hogyan írhatta meg saját halálát, amit most neki kéne eljátszani. Filozofálgat és vicceket mesél. Pimaszkodik és meghatódik önmagától. Bábos stand-up comedyt ad elő, ami jó fél óráig kiválóan működik – de az előadás kétszer ennyi ideig tart. 
Miután az állandósuló ügyefogyottság, az ismétlődő bemondások kezdenek laposodni, új fordulatokkal próbálják fenntartani az érdeklődést. Amikor a második mozgató váratlanul kimegy a színről, egy ideig két színész is elboldogul a bábbal, aztán a nézőktől kérnek segítséget, s innentől kezdve kezd kaotikussá válni a produkció, hiszen kiszámíthatatlan, hogy lesz-e vállalkozó a bábozáshoz, ha igen, mennyire integrálható a jelenetbe, s a létrával ide-oda szaladgáló, majd végleg visszatérő színész tovább zilálja a szálakat. Egy ponton már az asztal is fölöslegessé válik, mert a báb vagy a földön mászkál, vagy a levegőben lebeg, vagy a színészekkel együtt az asztal alatt kúszik-mászik. 
Az előadás azonban – a dramaturgiai döccenők ellenére is – frenetikus siker, s ennek alighanem két oka van: a nagyszerű báb és a játszók profizmusa. A bábot Nick Barnes tervezte, aki 1997-ben Mark Downnal együtt alapította az együttest. Az anyagválasztás és a méretarányok eleve biztosítják a figura groteszkségét. A puha, kitömött vászontest és a róla kalimpálva lógó karok és lábak éles kontrasztot képeznek a dobozkartonból készült, s a korpuszhoz képest óriási, szögletes fejjel, ami úgy néz ki, mintha az arc vonásai egy bokszoló ütésétől eltorzultak volna. A kubista festményeket idéző arcon nincs egyetlen harmonikus részlet sem: az orra félrecsapott, a szája csempe, a fogai kiállnak, a szakálla fűrészfogak sorára emlékeztet, az egész mégis szeretnivaló, s képes arra a csodára, ami csak a bábjátszásban lehetséges: a néző azt érzi, hogy az alak érzelmeinek változásai a mozdulatlan bábfejen is pontosan követhetők.
Ezt a bábot – amely nem a hagyományos japán bábjátékforma tipikus figurája, de jellegében, mozgatásának módjában emlékeztet rá – a három színész tökéletes összhangban, precízen és a legapróbb rezdülésekig kidolgozva kelti életre, s a báb és mozgatója közötti kapcsolat számos variációját mutatja be. Már-már arra a bravúrra is képesek, hogy amikor a báb azt kéri, hogy fektessék le, s teste meg a feje élettelenül hever az asztalon, ők a levegőben, a kezükben a semmit tartva próbálják megeleveníteni a morgó kisembert.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek