Sántít ez a cím: zene mindenkinek. Lehet a zene mindenkié, de a Titanic zenefilmes merítése mégsem szól mindenkihez – hiszen egyetlen filmtől eltekintve a punk- és a rockzenét hozza előtérbe. Ám ezzel nem az underground, hanem – a versenyszekcióhoz hasonlóan – a szélesebb tömegek felé nyitott a rendezvény. A korábbi években inkább csak papíron működött jól, hogy kultzenészek intim portréit sugározták a 90-es évek óta bejáratott niche marketing jegyében, azaz az egységes tömegkultúra felbomlása után különböző szubkultúrákat céloztak meg. Az idei kínálatban is a diszkréten különc művészportrék dominálnak, de emellé olyan együttesekről (The National, The Stone Roses) szóló alkotásokat válogattak, amelyek az utóbbi években a Sziget Nagyszínpadán tízezreknek játszottak.
A Mint egy idegen ráadásképp az egyetlen formabontó darab a kritikai hangnemet körültekintő rajongásra cserélő zenefilmes mezőnyben. A National-énekes Matt testvére, Tom Berninger vélhetően az első „dadaista” turnéfilmet forgatta le. Tom, mint egy metálzenére kattant Zach Galifianakis a Másnaposokból, logikátlan kérdések sorával bombázza az egyre viccesebben értetlenkedő zenészeket. A film így előbb egy direkte nem vicces rockfilm-paródiává, majd jobb pillanataiban egy különös testvéri kapcsolat lenyomatává válik. A turné rosszul elsült momentumait filmmé fűző, a hibákat és törésvonalakat kereső Tom nem a sikereikről, hanem vagy hülyeségekről, vagy Mattről kérdezi a sármos rocksztárokat. A sajátos esztétikájú film a kizökkent narratív stílusával képes érzékeltetni, milyen is egy rocksztár mellőzött, különc öccsének lenni.
Szimbolikus, hogy a National zenéje is csak hamar elnyesett, röpke részletekben hallható, és a film nem közvetíti az édesbús dalok nyújtotta katarzist. Ahogy a program egyetlen fiatalabb zenekarról szóló filmjéből, úgy az egész válogatásból is hiányoznak a könnyűzene helyzetére tett kitekintések. Az aktualitás, az újszerűség hiánya áttételesen rajzolja ki a 2010-es évek zenei portréját. Különösen a rockzenében, a gyökerekhez, az aranykornak tekintett 60-as, 70-es évekhez való visszanyúlás a legmarkánsabb trend. Az internet térnyerése által hozott végtelen anyagforrás alapjaiban változtatta meg a fiatalok példaképkeresését. Mivel minden hozzáférhető, nem szükséges valamivel szemben meghatároznia magát az embereknek; helyette bármilyen – és egyszerre több –szubkultúrában is nyakig merülhetnek.
Ez a nagyfokú eloldottság viszont gyökértelenséget szül. Ennyiben markáns párhuzam sejlik fel a 60-as évek és az „itt és most” között: mindkét korban kapaszkodó, biztos értékrend után kutatnak a fiatalok. Hogy a kétségbeesésig fokozott értelemkeresés hogyan torkollhat őrületbe, azt a virággyermekek romantikus ideáljának szertefoszlását elmesélő The Source Family villantja fel. A roppant erős hatású filmben egy kaliforniai hippiszekta története elevenedik meg, amely pszichológiai magyarázatokkal és a 60-as évekbeli társadalmi kiábrándulás érzékeltetésével racionalizálja a horrorfilmbe illő történetet. A művet a saját történetét dokumentáló „család” archív felvételei teszik igazán különlegessé, amik között az első Source-baba születését és „feltámasztását”, valamint a pszichedelikus, savas rockzenét játszó Yahowa 13 egyik iskolai koncertjét is megnézhetjük. Ennek során a magát Istennek képzelő Yod Atya a szektába való belépésre csábítja a két tanóra között a koncertet megleső tanulókat. Hogy a végeredmény drámai legyen, arról az egykori tagokkal készített interjúk gondoskodnak, amikből kiderül: a szekta a mai napig meghatározza az Aquarius-gyerekek életét – pozitív és negatív értelemben egyaránt.
Azonban a komor hangvételű hippifilm helyett a Sound City volt a Titanic zeneszekciójának programadó alkotása. A Nirvana dobos és Foo Fighters frontember Dave Grohl első filmje a ’70-es és a ’90-es évek rockhangzását meghatározó stúdióról szól, ahol olyan lemezek születtek, mint Neil Young After The Gold Rush-a, vagy a Nirvana Nevermindja. Grohl, miközben a lepattant, de családias stúdió atmoszféráját festi meg és listázza a világhírnevet megalapozó tényezőket a Neve-keverőpulttól az organikus dobhangzásig, valójában ódát komponál az analóg technológiához. A film tankönyvszerű alapmunka, amelyben Grohl a stúdió hányattatásai mellett precízen részletezi az analóg technológiát háttérbe szorító zeneipari változásokat is. De igazán erőssé akkor válik munkája, amikor túllép a történetmesélésen, és a Sound City kényszerű bezárása után, a saját stúdiójába átmentett Neve-keverőpultot használva, egy főhajtásként készített Sound City-lemez munkálataiba enged bepillantást. Amikor idoljával, Paul McCartney-vel jammel, Grohl a zene nyelvén válaszol saját kérdésére: „Hogyan tudjuk megtartani az emberi tényezőt a technika korában, amikor bármit lehet szimulálni és manipulálni?”
Erről az emberi tényezőről szól A punk csaj is, amelyben szintén a valós életben, de a dokufilmesek kamerája előtt folytatódik az elmesélt történet. Kathleen Hanna a harmadik hullámos feminizmus éllovasa, aki az anarchikus, szabálymentes punkzenében talált rá arra a közegre, ahol kifejezheti szúrós iróniával előadott gondolatait a nők félreállításáról és kihasználásáról. Az énekes fellépéseit, zenéjét esztétikai szempontból is fejtegető interjúk után Hanna a hivatalos biográfiáját írja át, mikor arról vall: valójában nem művészi kiégése, hanem a csak évekkel később diagnosztizált Lyme-kór hatásai miatt vonult vissza 2005-ben.
A Titanic zeneszekciója a kortárs zenészek és a fiatalok értékkereséséhez nyújtott segítséget azzal, hogy régi, példaképként felmutatható zenekarokról szóló alkotásokat gyűjtött csokorba. A punk csaj mellett A banda neve: Halál is a legváratlanabb helyen, a punkzenében talál hangsúlyosan pozitív értékek mellett kiálló együttesre. Nem csak amiatt egyéni alkotás, mert sírva fakadó punkzenészt más filmben nem láthatunk ennyit, de azért is, mert a tragikus sorsú Death történetén keresztül a spiritualitás és a psych-rock hatásokkal dúsított punk összeegyeztethetőségéről vall. A Minden és mindenki pedig a műfajok, a tömeg- és magaskultúra átjárhatóságának örökérvényű tételét hozza emberközelbe, mikor a Hüsker Dü vadóc punk-rockját John Milton Elveszett Paradicsomát feldolgozó szólólemezekre váltó Grant Hart életútját összegzi.
Az idei fesztivál legfurább zenés darabja mégis Az Öböl Maharadzsája volt. Booker sztorija – aki „a legjobb fekete, meleg, félszemű drogos zongoristazseni, aki valaha New Orleans-ban született” – a National-film mellett az egyetlen, ami történetmesélési problémákat vetett fel. A szemfedője mögé rejtőző Booker mindenki előtt maszkot viselt, az őt mélyen érintő esetekről (pl. szemének elvesztéséről) rengeteg eltérő történetet mesélt. Így a film sem tud mélyen az „őrült zseni” mítosza mögé nézni – de a mentális instabilitást és a zongorista játékának újszerűségét körbetapogató sztorik kárpótolnak ezért a hiányosságért.