 Kurtág György és Kurtág Márta |
Ezek az alkalmak mindig ünnepiek, hiszen sosem lehet tudni, hogy mikor lesz a legközelebbi, akkor pedig különösen nehéz bármit is tervezni, ha éppen a zeneszerző alkot, és jelenleg bizony pont az operáján dolgozik, Samuel Beckett A játszma vége című műve nyomán. Az örömteli hazalátogatás apropóján, március 29-én a FUGA adott otthont a Koncert Kurtágéknak elnevezésű meglepetés-hangversenynek, amely a program kezdeményezőjének, Wilheim Andrásnak a laudációjával kezdődött, aki szintén Kurtág György budapesti jelenlétének hiányával indította bevezetőjét. Nehéz volt a döntés, hogy mivel is köszöntsék őt, de aztán az ünnepségen végül „saját főztjét” kínálták neki a kortárs zene elkötelezett fiatal előadói. Kurtág saját művein kívül négykezes átiratai, valamint Georg Böhm, Bartók Béla és Ligeti György kompozíciói hangzottak el.
A hangverseny felettébb hosszú volt, és annyi rövid darabot szuszakoltak bele az ötletgazdák, hogy azt itt felsorolni sem lenne egyszerű, tehát a teljesség igénye a kritikai észrevételekre sem lesz jellemző. Több magyarországi és „(valószínűleg) bemutatót” hallhattunk a közel két és fél órás hangversenyen, amelyet mindössze egyetlen levegőztetési kényszerszünettel szakítottak meg.
 Wilheim András |
Kurtág igazi hangja számomra Szalai András cimbalomjátékában szólalt meg: a Mikes Kelemen mondja vagy később a Klenyán Csabával közösen előadott Három darab klarinétra és cimbalomra, op. 38, valamint az est vége felé megszólaló Vékony Ildikó legmegragadóbb vonásai között a dinamikai finomságokat, a muzikális gesztusokat, a térben és időben egymástól távol elhelyezkedő hangok közötti érzékeny kapcsolatokat emelhetem ki. Igazán intelligens zongorázást hallhattunk Borbély Lászlótól, aki először Ligeti Kurtágnak dedikált En suspens (Lebegés) című etűdjét adta elő. Nagyon tetszett a pianista beszédszerű játéka, amely letisztult billentéskultúrával párosult. Ráadásul mindez egy olyan hangszeren, amely leginkább a katasztrofális kategóriába sorolható (a basszus például folyamatosan lebegett, aminek persze a Ligeti-darabnál még akár létjogosultsága is lehetett volna, de nem ebben az értelemben).
 Darázs Renáta |
Üde színfoltjai voltak a koncertnek a Darázs Renáta és Wilheim András érzékeny, stílusos előadásában megszólaló Böhm-művek, ahogyan később a Rajk Judit által elénekelt Bartók-dalok is (szintén Wilheimmel a zongoránál). Rajk sötétebb tónusú, telt hangja szépen illett az elhangzott dalokhoz, bár néha többnek éreztem a vibratót a kelleténél, formálás tekintetében pedig bizonyos hangsúlyok szögletessé tették az előadást. Tornyai Péter brácsán, Zétényi Tamás pedig csellón szólaltatott meg egy-két csokorra valót Kurtág Jelek, játékok és üzenetek című sorozatából, amelyek közül engem az In memoriam Blum Tamás című tétel drámai tolmácsolása fogott meg leginkább. Borbély és Wilheim négykezes duója rendkívüli muzikalitásról tanúskodott, bár néhány nagyobb legato-ív kissé náluk is szögletessé vált az Aus tiefer Not és a Bartók-Zene első tétele esetében. Az említett előadók további megnyilvánulásai is izgalmas perceket hoztak, különösen szépen szólt Darázs Renáta szólójával az Egy téli alkony emlékére – Farkas Katalin (hegedű) és Szalai András közreműködésével –, valamint a Beckett: Monostiche és a Samuel Beckett dixit. Ez utóbbi szövegválasztása Kurtág szarkasztikus humorát dicséri, hiszen a francia mondat – amelyet most nem fordítok le – a következőképpen hangzik: „Qui est dans la merde jusqu’au cou, il ne reste plus qu’à chanter”. Megható perceket szerzett még Wilheim a Dobszaynak ajánlott …un pezzo silenzioso… ihletett előadásával.
A fúvósok vegyes benyomásokat keltettek: Bán Máté játéka néha az érett és egyben higgadt kortárs zenészt, néha pedig az ifjúi hevületet idegességgel és romantikus pátosszal ötvöző fuvolistát helyezte előtérbe; Klenyán Csaba különösen hitelesen klarinétozott, bár kicsit levegősen, így teljesítménye háttérbe szorult a kamarapartner cimbalmozásához képest, Varga Hunor kürtjátéka pedig teljesen rendben volt, de anélkül, hogy nagyobb hatást tett volna rám.
A hosszú koncert után egyfajta különös köszönetképpen hatott Kurtág értékelése és spontán mesterkurzusa – bár aki ismeri a komponistát, és ott volt a néhány évvel ezelőtti hasonló koncerten, számíthatott rá, hogy valakivel még foglalkozni fog az este folyamán. Ezúttal Zétényi Tamást szemelte ki, és épp a fentebb dicsért Blum Tamás-darabbal kezdett el foglalkozni. Persze némi instrukció és szerzői értelmezés után teljesen más színben mutatkozott meg a mű. Iránymutatásai között akadtak zene-specifikusak és asszociatívak, különös örömmel nyugtáztam, milyen fontos számára a szövegszerűség, amit érezni lehet zenéjében, valamint igazán érdekes volt hallani, hogy olyan utasításoktól, mint „legyen egyedül” és „beszélgetünk kicsit a túlvilággal”, máris mennyivel másabb hangvételt sikerült megütnie az előadónak. Kicsit Farkas Katalint és a Borbély-Wilheim duót is okította még néhány szóban (előbbinél az egymásra figyelésre, utóbbinál a már említett legatókra utalva), persze csak tele jóindulattal, szeretettel és humorral – ami Kurtág műveit és az egész koncertet is jellemezte.