Nem mintha ne lenne felemelő élmény jól ismert repertoárdarabokat világklasszis előadókkal hallgatni, de külön varázsa van annak, ha néha nem a rongyosra játszott műveket húzzák elő a művészek. Az elmúlt két és fél hét főleg kortárs, populáris (a népit is értve ezalatt) és régi zene irányokba nyitott. A három irány szinte ötvöződött a világhírű német kontratenor, Andreas Scholl és a bosnyák lantos, Edin Karamazov estjén.

Andreas Scholl

Andreas Scholl 2001-ben jelentette meg Wayfaring Stranger című lemezét, amelyen az amerikai születésű, Londonban élő zeneszerző, Craig Leon feldolgozásában szólaltak meg az angol, skót és amerikai népdalkincs gyöngyszemei. Tulajdonképpen ennek a lemeznek az anyaga alkotta a BMC-ben rendezett hangverseny gerincét. 

Attól még, hogy a két sztár – Scholl és Karamazov – neve volt óriás betűkkel szedve a meghívókon, plakátokon, nem szabad megfeledkeznünk az őket kísérő és időnként főszerepben is megnyilvánuló Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokról (hangversenymester: Somogyi Péter), hiszen főképp az ő közreműködésükkel váltak a koncerten felcsendülő brit szigeteki és amerikai népdalok kortárs alkotássá, mivel legtöbbjük Leon ízléses, szépen kidolgozott, de gyakran stílusgyakorlatnak ható feldolgozásában szólaltak meg. Talán azzal tudnám a legérzékletesebben leírni ezeket a zenekari letéteket, ha arra utalok, hogy amikor megszólalt az első dal, a Charming Beauty Bright, azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon az előzőleg hallott Fantázia a Greensleeves dallamára szerzője, Ralph Vaughan Williams vagy éppen Benjamin Britten készítette-e a feldolgozást. Később pedig akadtak könnyedebb és szentimentálisabb hangvételű dalok is, amelyek inkább Enyára vagy Howard Shore Gyűrűk Ura soundtrackjére emlékeztettek. Az előzőleg dőlttel kiemelt népdal szó helyett sok esetben helytállóbb lenne a tradicionális dal kifejezést használni, hiszen leggyakrabban folklorizálódott alkotásokat hallhattunk, amelyek között éppúgy előfordultak XVI., mint XIX. századi eredetűek is, és általában vagy a szöveg vagy a dallam szerzője volt ismert, időnként pedig mindkettőé.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok tolmácsolásában elhangzó Greensleeves-fantázia ihletett nyitányul szolgált, mindössze egy-két apróság zavarta az élményt: a brácsák bizonytalan intonációja, helyenként túlzott vonósvibrato, valamint az akusztikának és a létszámnak betudható vékonyka hangzás, amelyből hiányoztak a folyondárosabb, teltebb legatók. A Vaughan Williams-mű után lépett pódiumra Scholl és Karamazov. Eleinte a BMC se nem kicsi, se nem nagy koncerttermében úgy tűnt, mintha egy hajszálon múlna, hogy a zenekar túlharsogja a szólistát/szólistákat, de szerencsére ezt megúszták… megúsztuk. Ennek ellenére nem tudom, hogy a kezdetekben tényleg Scholl volt-e bátortalanabb, vagy nekem kellett szoknom a terem adottságait. Amikor viszont kinyílt a hangja, akkor a távoli helyszíneket és sosemvolt korokat megidéző dallamokat Scholl nemes egyszerűséggel, nagyobb pátosztól vagy sallangtól mentesen tárta hallgatósága elé. Érzékeny és intelligens formálása jóvoltából a réges-régi iránti nosztalgia foghatta el a közönséget, és szinte megelevenedtek a – ha egyáltalán valaha is létezett, évszázadokkal ezelőtt letűnt – hajdani világ szenvedélyes szerelmei, szívszorító meséi. Scholl éneklése érzelemmel teli volt, de mégsem szentimentális vagy modoros, mint a pár sorral feljebb olvasható gondolatok, vagy mint alkalmanként Edin Karamazov lantjátéka. Ő is hihetetlen átéléssel és végtelenül precíz virtuozitással muzsikált, de időnként túlmozgásosnak, külsőségesnek és rapszodikusnak éreztem játékát – pláne Schollhoz képest –, amelynek így néha „nagyon meg fogom nektek mutatni” íze lett. Ezeket a gesztusokat persze nem is kísérés közben, hanem inkább szóló improvizációiban lehetett tetten érni. A népdalokra emlékeztető rögtönzések meglehetősen rubato motívumai között gyakran fel-felsejlettek könnyűzenei elemek, gondolatok, amelyeket nem ritkán a korábbi kamarapartner, Sting egy-két slágere ihletett (Karamazov lantozott a brit zenész 2006-ban megjelent Songs from the Labyrinth című Dowland-albumán is).  Az első félidő dalai közül a lamentálóbb, rezignáltabb darabok szóltak különösen megkapóan, így a Black is the Color of My True Love’s Hair, az Annie Laurie, valamint a 2001-es lemez címadó dala, az I Am a Poor Wayfaring Stranger. Ez utóbbiban csak annyi volt zavaró, hogy Scholl valami miatt minden kisebb (generál)pauzát kihasznált, hogy torkát köszörülje, noha hangján önmagában észre se lehetett volna venni, hogy efféle problémákkal küzd. Persze a közönségnek sem kellett több: ezután a többség akkor köhögött és krákogott, amikor csak tehette.

Edin Karamazov

A zenekar a szünet előtt nem sokkal még fellépett egy önálló produkcióval: Purcell g-moll chaconne-ja először nehézkesen indult, néha már-már stílusidegen intenzitással, ami hamarosan barokkosabb lendületté szelídült. Schollnak a szünetet megelőző utolsó népdal előtt elhangzott gondolatai akár a koncert mottójául is szolgálhattak volna: elmesélte, hogy egy zenetörténész eddigi kutatásai során a Barbara Allen című népdal hetvenhárom változatát különböztette meg. A leírt változat igazából már nem mondható népdalnak, de mégis fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az teszi igazán egyedivé e dalok megszólalását, ha mindenki saját magán, a saját érzésein, szűrőjén keresztül értelmezi őket.     

A szünet után ismét a zenekart hallhattuk: Britten Simple Symphonyjának friss, életteli interpretációja dinamikusan ívelt felfelé, és a második, pizzicatós tételben, valamint az érzelmes Sentimental Sarabande-ban csúcsosodott ki. A finálé már sajnos kevésbé volt összeszedett, és később a koncert során már többet nem is tudtak olyan pontos pizzicatót játszani, mint amilyet a szimfónia második tételében. A dalok ezután ismét felváltva jöttek a lantimprovizációkkal, az előbbiek közül kiemelendő a Waly, waly áradó felszabadultsága, valamint a The Wife of Usher’s Well megható drámaisága – a történet néhány motívumában hasonlít a Kilenc csodaszarvas balladájához, csak itt egy édesanya várja haza elhunyt gyermekeit.

A koncertet záró My Love is Like a Red, Red Rose, Robert Burns versének megzenésítése is nemes egyszerűségében ragadott meg, bár itt már érződött, hogy Scholl egy picit fárad, hiszen a dal nehéz ugrásai keltette akadályokat nem minden esetben vette csont nélkül. Azonban mindez eltörpült az összhatás mellett, és pláne a címadó dal, a Wayfaring Stranger ráadáskénti megismétlése után teljes joggal érezhettük, hogy az év eddigi egyik legemlékezetesebb koncertjének élményével térhettünk haza.