A hasonmás
2014.04.02.

Richard Ayoade második nagyjátékfilmje, A hasonmás Dosztojevszkij azonos című 1846-ban született kisregényéből készült. Nem kor- és szöveghű feldolgozás pereg a vásznon, hanem egy figyelemreméltó, bár kissé sterilre sikeredett újraértelmezés. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Már Dosztojevszkij kisregényét és magát a központi szálat, a Doppelgänger-motívumot is többféleképpen közelítik meg az ítészek. Nabokov például egyenesen a Gogol mű, A köpönyeg paródiáját olvasta ki a történetből (fantasztikus-abszurd elemek, társadalomkritika, hivatali hierarchia kritikus ábrázolása stb.); a pszichológiai értelmezés a skizofrénia esettanulmányaként magyarázta; a legtöbben mégis a kisember tragédiáját látták meg benne, akit tönkretesz, elszemélytelenít a bürokrácia, és aki azzal lázad a sorsa ellen, hogy „megteremti” saját árnyékszemélyiségét.   

 
 
 
Jesse Eisenberg
Jesse Eisenberg
Goljadkinból a jelentéktelen orosz csinovnyikból a brit filmben Simon James (Jesse Eisenberg) lett, aki egy időben és térben nehezen orientálható világban szembesül azzal, hogy hasonmása (James Simon) lényegében mindent elér és megvalósít, ami hősünknek hosszú évek kemény munkájával sem sikerült: a nőket ugyanolyan hatékonysággal veszi le a lábukról, mint a főnökséget. Richard Ayoade Dosztojevszkij történetéből valamiféle disztópiát kanyarított: a filmben felvázolt jövő viszont inkább tűnik a rémes, rossz emlékű múltnak: a munkahely, ahol Simon James dolgozik, berendezésében, technológiájában az ’50-es évekre hajaz – orwelli világban vagyunk, ahol a nagy testvér (a filmben: az ezredes) mindent lát, mindenről dönt, mindenkit irányít. A munkakörnyezet nyomasztó, természetes fény sehol, és a magánszféra sem sokkal biztatóbb: hősünk egy zsúfolt Bauhaus-lakótelepre ér haza (soha nem a napvilágnál), az egymásra torlódott lakótömbök ugyanolyan klausztrofóbiás hatást keltenek, mint az egy légterű, de apró dobozkákra tizedelt munkahely, ahol a felsőbb vezetéshez zegzugos folyósokon át vezet az út. Erik Wilson operatőr remek munkát végzett, hogy a nyomasztó atmoszférát megteremtse: gyakran használ neonfényeket, a főszereplőt váratlanul erősebben világítja meg, kézi kamerát vet be, eljátszik az árnyékokkal és a tükröződésekkel, megismétli a beállításokat, így mindent még nyomasztóbbnak érzünk. A hangsáv erre a hangulatra még külön rájátszik: lépések zaja, telefoncsörgés, vonatok kattogása, írógépek kopácsolása, állandó fehér zaj a filmzene mellett – nem csoda, hogy kiderül, ebben az embertelen közegben mindennapos dolog az öngyilkosság.  

Mia Wasikowska
Mia Wasikowska
Simon James, a jelentéktelen kishivatalnok (a filmben adatbevitellel foglalkozó IT-szakember) sem sok örömről számolhatna be – vágyainak netovábbja a fénymásolóban dolgozó Hannah (Mia Wasikowska) számára ugyanolyan észrevétlen és közömbös figura, mint a saját anyjának (Phyllis Somerville) vagy a portásnak (Kobna Holdbrook-Smith), aki soha nem ismeri fel őt a beléptetésnél, ahogy a főnöke (Wallace Shawn) sem képes megjegyezni a nevét. Ennek a személyiség nélküli kisembernek a csendes lázadása azzal veszi kezdetét, hogy a már emlegetett hasonmás felbukkan az életében, és még arra a kevésre is jogot formál, rámozdul, ami hősünknek adatott, sőt – kihasználva a férfi pipogyaságát – egyre feljebb araszol a szamárlétrán, így a kezdeti barátkozás után állandósul köztük a mosolyszünet. 

 
Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu
Ayoade ezen a ponton tér el igazán Dosztojevszkij kisregényétől – amelyben Goljadkin végül egy elmegyógyintézetben köt ki hasonmásának hála –, és a német romantika Doppelgänger-ábrázolásaihoz kezdi közelíteni a fő motívumot. A történet utolsó harmadában az addig párhuzamosan cselekvő két figura (Simon James/James Simon) kezd összecsúszni, eggyé válni: ugyanazt érzik, ugyanazt teszik, vagyis vagy a hasonmásnak kell pusztulnia vagy Simon James-nek öngyilkosságot elkövetnie ahhoz, hogy a hasonmás végleg eltűnjön a színről. Ha máshogy nem is, így legalább a halálában visszakaphatja végre a férfi az identitását – a két azonos külsejű szereplő magyarán egy, a tudatos és a tudattalan én (Freud), a persona és az árnyék (Jung); a hasonmásban Simon James egzisztenciális válsága „testesül meg”, évtizedek elfojtása, szociális fóbiái törnek az alak megjelenésével a felszínre.      

Ayoade filmjében tehát minden adott, hogy azt mondhassuk rá, megéri a mozijegy árát (látványvilág, átgondolt koncepció és a tehetséges főszereplő, Jesse Eisenberg, aki ebben a kettős szerepben járatja csúcsra a lassan védjegyévé vált hadaró, vibráló, egyszerre érdektelennek és érzékenynek tűnő ambivalens figurát). És mégis valahogy végig tartjuk a főhőstől a három lépés távolságot: ahogy a világot, amelyben a karakter mozog, úgy őt magát és a történetét is sterilnek, ridegnek érezzük. A hasonmás valamiféle profin kivitelezett mutatvány benyomását kelti, amelyből nyilvánvalóvá válik, hogy annak, aki készítette akad keresnivalója a film környékén, ám ebbe az alapanyagba inkább az intellektusát és a szakmai tudását, mint a szívét vitte bele. 
Rendező:  Richard Ayoade,  Író:  Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij,  Forgatókönyv:  Richard Ayoade, Avi Korine,  Zeneszerző:  Andrew Hewitt,  Operatőr:  Erik Wilson,  Vágó:  Nick Fenton,  Szereplők:  Jesse Eisenberg,  Mia Wasikowska,  Chris O\\\\\\\'Dowd,  Sally Hawkins ,  James Fox,  Wallace Shawn,  Gemma Chan