Ruszt József: Zalaegerszeg – Független Színpad – 1982–1993
2014.04.29.

Az írásos hagyaték közreadása e lapokon azt az időszakot dokumentálja, amely a rendezői pálya megkoronázása: nagyjából a zalaegerszegi színházalapítás és a Kossuth-díj közötti bő évtizedet. De ekkor már szorít és éget a korona. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.

A Ruszt-sorozat ötödik, tervezetten utolsó előtti kötetét a szellemi örökség ápolásán fáradozó Forgách András, Nánay István, Tucsni András hármasból ezúttal az utóbbi kettő gondozta. A Ruszt Józsefről még a művész életében, 2002-ben nélkülözhetetlen kismonográfiát író Nánay néhány felidéző erejű kritikarészlettel is jelen van a mozaikos építkezésű, kitekintő gyűjteményben, Tucsni pedig, aki a Ruszthoz legközelebb álló barátok egyike volt (s így bizonyos szövegeknek fontos szereplője), plasztikusan fogalmazott visszaemlékezésekkel teszi pontosabbá a színházi állomáshelyekről készült írásbeli „fotósorozatokat”. A kiadvány valódi fényképekben is bővelkedik, melyek kis méretük ellenére beszédesek.

Ruszt József
Ruszt József
A pontosítás igénye, a lehetőleg hűséges híradás, ténymegőrzés mindvégig olyan szerkesztői törekvés, amely Ruszt hasonló emberi-alkotói szándékára, a körötte, vele, általa történő-alakuló valósággal keservesen fenntartott szinkron, mobil kapcsolat óhajára utal vissza. A könyv – lecsupaszítva színes, gondolat- és érzelemgazdag tartalmát racionális színháztörténeti megközelítésben – Ruszt József egy múlhatatlan érdemű és egy színfoltszerűen érdekes színházvezetői, rendezői, színészpedagógusi sikerét jeleníti meg, elsősorban saját feljegyzései, meditációi, levelei, helyzetelemzései révén. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház (előtte egy évig: Állandó Színház) megalapítását (1982–1983), valamint a Független Színpad palotaforradalomként végbement létrehozását (1989) és eleinte nagy belső és külső visszhangot kiváltó működését. A másik oldalon öt kudarc: az első és a második szegedi színházvezetői bukás botrányokkal övezve; a zalaegerszegi, hamar elérkező csömör; a sikertelen (vissza is vont) pályázat a Nemzeti Színház igazgatói székéért (ezt a Nemzetiben periferiális pozíciójú, művészileg kevéssé maradandó tagság, más budapesti színházakban általában nem csúcsminőségű vendégrendezések környezték), majd a Független Színpad több menetben lezajlott krízise, felrobbanása. Sikernek és bukásnak, kezdésnek és bevégzésnek nemegyszer egymásban volt az oka. „Csatavesztés” és „csatanyerés” a rendező szótárában is kényszerűen szinonim fogalmakká váltak.

Bár alig két-három évtizedre vagyunk az eseményektől, a Ruszt-sorozat jelen, ötödik kötetétől természetesen nem várhatjuk a hiánytalan tisztánlátást, a teljes és tárgyilagos tanúságtételt az említett fordulatokkal kapcsolatban. A zalaegerszegi periódus a közlési terjedelmet, az anyagbőséget és a lényegszerűséget illetően is messze kiemelkedik a kétszázhetvenöt oldal dokumentumainak sorából. Meg sem kísérelhetjük pontról pontra bemutatni és kommentálni annak az elszánt, taktikus, időnként brahis, összességében hazai (nemcsak vidéki) színháztörténeti hőskölteménybe illő, eredményes küzdelmet, melyet Ruszt az egerszegi színházért megvívott (hogy azután, már négy-öt év múlva emberségében porig alázva, összetört egészséggel, idegileg megtépázva, ballépései miatti lelkifurdalással menekülésszerűen távozzon a városból). Művészi értelemben a Hevesi Sándor Színház indulása a modern magyar színházkultúra megkerülhetetlen, nemes emlékű vállalkozása, Az ember tragédiája újszerű (a Madách-értelmezésben máig etalon) bemutatásával (Gábor Miklós „ballonkabátos Luciferjével”), és még legalább hat–tíz, nem kizárólag Ruszt jegyezte előadással.

A most közreadott források nélkülözhetetlenek, de a teljes „alapítástörténeti”, „hőskori” iratoknak csupán töredékét képezik. Szakember, témaspecialista feladata lesz a folyamatok labirintusába merészkedni, s cáfolhatatlan tényekkel (színház)történészként a nyilvánosság elé lépni. Mivel sajnos a szerkesztők ezt a kötetet is mindössze gyér számú jegyzettel látták el, sokszor még a nagy súllyal latba eső nevek sem mondanak sokat. Dr. Varga Zoltáné, aki a Ruszt „nyakába ültetett”, az első adandó alkalommal távozó igazgató volt a zalaegerszegi színházban. Az ellenlábasnak tekintett Kováts Flóriáné, akit fiatal, karrieréhes káderként a megyei pártbizottság támogatott, s maga is ambicionálta a színházvezetést, a színház profiljának, műsorpolitikájának, művészgárdájának formálását – hogy nem is sokkal utóbb Makovecz Imre szárnysegédjeként végezze már más világnézeti alapozású tevékenységét, a Magyar Művészeti Akadémiáért való titkári fáradozását. 2011-ben érte a halál, emlékét az MMA és Zala megye, Zalaegerszeg is főhajtással megbecsüli.

Ruszt vezetői vagy más státusban több színházat szolgált, nem egyet több periódusban vagy beosztásban, és a magyarországi színházcsináló üzemnek – beleértve például a Magyar Televíziót – egyik legagilisabb „beszállítója” volt a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig (a hatalmas munkabírás egészen visszavonulásáig jellemezte). A függelék (adatokkal, szereposztásokkal, de távolról sem hibátlanul és hiánytalanul) a 118. és 179. rendezése közöttieket csatolja a korábbi kötetek listáinak tételeihez. Évi öt-hat rendezés, a legkülönfélébb színházakban és műfajokban, a televízióban – meghurcolás, súlyos betegségek, műtét, idegkimerülés, egymást érő válságok, magánéleti káosz mellett.

A színháztörténet iránt érdeklődő olvasó fontos gyűjteményt kap (a sorozat eddigi legjobban szerkesztett kötetét), a kevésbé tájékozott érdeklődő regényes félmúlt-rajzot, mely nem is csupán a magyar színházról szól. Szól a magyar politikai elit (elsősorban a belsőleg megosztott megyei elitek) sakkjátszmáiról, a színházi térkép hatalmi megszerkesztéséről. A hagyomány szerint Zalaegerszegnek sietve kellett színházat létrehoznia, ha Szombathely hasonló szándékát meg akarta előzni, s Nagykanizsát – Hevesi Sándor szülővárosát – ugyancsak le akarta körözni. A [párt]„felsőbbség” csupán egy társulatot kívánt látni és finanszírozni akkortájt e tágabb térségben. Zalaegerszegnek voltak ajánlólevelei – az alternatív Reflex Színpad és kiépített játszóhelye; egy, a későbbi színház számára átalakításokkal alkalmas épület; az egervári nyári színház léte és közelsége stb. –, de volt hendikepje is. Többek közt a város kicsinysége, ezen belül a mindössze 10 %-nyira jósolható színházba járó felnőtt közönség. Ruszt vissza-visszatérő gondja, hogy dupla számú – kb. hat helyett tizenkét – bemutatóval, dupla munkával és költséggel tudja csak becsalogatni a kellő nagyságrendű publikumot. X számú személy vesz jegyet tizenkét újdonságra, de nem remélhető, hogy hat premier elég 2 X jegyváltásához. 

Szól továbbá a Ruszt-írások sora – és a hozzájuk fűzött kritikák, emlékezések, levelek állománya – a másság-probléma akkori tabujáról (Ruszt homoszexualitása nyílt titok volt, érzelmi-érzéki sebezhetőségében, sikertelen életvezetését látva cinikus nyomozók fenyegetésképp utaltak az emiatt rá leselkedő potenciális életveszélyre), a művésztársadalmon belüli gyors és kívülállónak nem mindig követhető viszonyváltozásokról. Ruszt például egy ízben azért utasítja el a később vele dolgozó Kaszás Géza jelentkezését, mert a fiatal színész munkaadóját, szeretett barátját, a szegedi igazgatót nem akarja az elszerződtetéssel megbántani. Kevés idő múltán ugyanezzel az igazgatóval esnek meg Ruszt legsúlyosabb konfliktusai, mint erről a két fél különböző stílusú megnyilvánulásaiból értesülünk. Ruszt a durva, sértő, akarnok viselkedésű ebben a nem csak kétszemélyes viadalban, az emlékezetes „szegedi botrányban”, az igazgató a szűkszavú, aki kevéssé teríti ki kártyáit.

Bár az események, részletek tucatjai kérnének kérdő- és felkiáltójeleket, lábjegyzeteket, koncentráljunk csupán a kötet fő elvi és gyakorlati dilemmájára. Ruszt ötvenedik életéve táján, a meghatározó magyar színházi rendezők legszűkebb körének egyik tagjaként, elismert színészpedagógusként, vezetőként beérkezett a „mester” státusba. Boldog-boldogtalan hajlamos volt őt így nevezni, szólítani (ezt legtermészetesebben a Független Színpad fiataljaitól – a mesterük ellen majdan fellázadóktól – fogadjuk el). Némi iróniával ő is (akinek Nádasdy Kálmán volt a Mester) ezt a Mester-minősítést alkalmazta önmagára. De voltaképp nem tudta teljes összetettségében viselni, kezelni e funkciót és méltóságát. Hol tökélyre vitte, hol elrontotta a mester szerepét. „Különös szerepe és felelőssége” sokat foglalkoztatta. 1990. novemberi levelének Helyzetjelentésében (Független Színpad) így írt: „Járhatnak privilégiumok a Mesternek […], egy szervezőképes, idősebb, egészségileg labilis embernek, aki többet dolgozik és többet vállal, mint szabadna – mert nincs, aki (kellő szakértelemmel) helyette vállalhatná. […] Néha valóban többet iszik, mint az hasznos vagy illedelmes lenne, de bebizonyította, hogy saját restanciáit mások egészségi károsodása nélkül képes behozni. Ennek az embernek jár valakitől az, hogy Salvus vizet vegyen neki, ha elfogy, mert napi három csomag cigarettával nem tud másképp próbálni…” E „flagelláns” szövegrész helyenként kicsinyes, önmentő gyónása és nagyvonalú művészi és etikai éleslátása ugyanúgy keveredik, ahogy Ruszt dramaturgiai analíziseinek olykori lötyögőssége, közhelyessége is egy pillanat alatt vált a szuverén megfigyelések maradandó érvényű rögzítésébe.

Egy kötet – a pályától és az élettől való búcsúé – még várat magára a Ruszt-hagyatékból. Vajon fogyó erejét tudva, magányában miként nézett szembe ismét (mert biztosra vehetjük: szembenézett) a mester-szereppel Ruszt József, aki művészi életútjának minden vargabetűje ellenére máig is sokak számára a Mester rang egyik megtestesítője?
Szerkesztette:  Nánay István, Tucsni András,  Cím:  Ruszt József: Zalaegerszeg – Független Színpad – 1982–1993,  Terjedelem:  275 oldal,  Ár:  2250 Ft