My fair lady / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2014.03.24.

Ha egy musical színpadra állításánál a rendezőnek nincs jó ötlete, akkor logikus és szükségszerű lépés, hogy kinyissa a nagy könyvet és elolvassa benne a tuti receptet. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Radnay Csilla
Radnay Csilla
A recept pedig nem más, mint a musical kliséinek gondolattalan színpadi megjelenítése. Mindig csodálkozva néztem, hogy ezt a fiatal és viszonylag rugalmas műfajt – pár üdítő kivételtől eltekintve – mennyire merev keretek között, és mennyire csak a megszokásokra hagyatkozva teszik magukévá a magyarországi színházak. Ugyanez a tendencia figyelhető meg Szikora János székesfehérvári rendezésében is.
 
Hozzátenném azért, hogy nincs könnyű dolga a rendezőnek, a My fair lady nagy kihívás mindenki számára, hiszen ennél bugyutább történetet igazán keresve is nehezen találnánk, arról már nem is beszélve, hogy férfi és nő viszonya mennyire politikailag inkorrekt módon jelenik meg benne. A székesfehérvári színház előadása pedig úgy tűnik, elfogadja a mű alapvető felületességét, és nem kívánja mélyíteni, újraértelmezni azt, a legtöbb, amit tesz, hogy pár alkalommal reflektál rá, de olyan halványan, hogy néző legyen a talpán, aki kódolni tudja.
 
Hirtling István, Radnay Csilla
Hirtling István, Radnay Csilla
Az értelmezés hiányának a következménye az is, hogy a színészek roppant labilisan mozognak szerepükben. Radnay Csillát eddig minden esetben kiváló arányérzékkel rendelkező, intelligens színésznőnek láttam, ám ebben az előadásban Audrey Hepburn hangos ripacskodását imitálja, s eközben nélkülözi azt a bájt, ami Hepburnt szerethetővé tette a George Cukor-féle filmben. Nem is nagyon értjük, hogy Henry Higgins (Hirtling István) miért is szereti meg. Ahogy azt sem látjuk, hogyan alakul ki a vonzalom kettőjük között. Van egy jelenet, ahol a helyes légzés érdekében Hirtling átöleli Radnayt, és van még pár apró gesztus, ami szintén ezt hivatott megjeleníteni, összességében azonban mégis az a benyomásunk, hogy egy pillanat alatt szeretnek egymásba, ám erről a pillanatról mi lemaradunk.
 
A többi szereplő is roppant elnagyoltnak tűnik, így Sztárek Andrea is Mrs. Pierce szerepében. A karót nyelt, konzervatív vénkisasszonyból néha kitör elfojtott szexuális étvágya, de csak egy-egy pillanatig, csak a poén kedvéért, hogy felnevethessenek a nézők, az ötletnek sem íve, sem mélysége nincs. Ráadásul a rendezés helyenként kifejezetten rossz helyzetbe is hozza színésznőt: Higgins háza egy stilizált vasemelvény, és amikor Sztárek a lépcsőkön az emeletre megy, akkor az utat stilizáltan lassú mozgással kell megtennie, ami tökéletesen stílusidegen, funkciója pedig – legalábbis számomra – teljesen értelmezhetetlen a jelenetben.
 

Kedves ötletnek találtam viszont Freddie jeleneteit: Keller János első szerelmes dalát Higgins háza előtt úgy énekli el, hogy mellette egy roppant színes, görkoriban fagylaltot áruló lány táncol. A jelenet fokozhatatlan giccsparádé, ám éppen ettől lesz hihetetlenül vicces, ez volt az első pontja az előadásnak, ahol jóízűen mosolyogni tudtam. Különben Freddie addig vár az említett ház kapujában, hogy megtanul a fagyis lánytól korizni, és mikor Eliza elhagyja Higginst, akkor bemutatja neki ügyetlen, korcsolyaszámát. Ekkor énekli el Radnay a Csókolj című dalt, közben roppant erőszakosan viselkedik Freddie-vel, ugyanúgy, mint a filmben, ám a férfi sokkal kiszolgáltatottabb, nemcsak őrült, viszonzatlan szerelme miatt, helyzetét a kerekek is nehezítik a lábán, Eliza pedig hol magához rántja, hol hanyatt löki szegényt.
 
Hasonlóan vidám pillanat, amikor Eliza az Éppenúgy című dalt énekli Higginsnek, egy pillanatra kiszalad a térből, majd a tánckar férfitagjainak karjában úszik vissza, de nem akárhogy ám, hanem hason fekve, mellúszásban. Itt is egy musical-klisé jelenik meg a maximumig fokozva, ami nemcsak azért szórakoztató, mert rámutat arra, hogy ezt a szerelmi civódást körülbelül ennyire kell komolyan venni, hanem azért is, mert a műfaj egy jellegzetességét figurázza ki: a főszereplőt éneklés közben feltétlenül fel kell emelni. Kár, hogy ilyen pillanatokból nem volt sokkal több Szikora rendezésében.
 
Hirtling István, Radnay Csilla. Fotók: PORT.hu
Hirtling István, Radnay Csilla. Fotók: PORT.hu
Az előadás tere egyébként nagyrészt a 64-es filmet idézi, ahogy a jelmezek is: Eliza szoknyája, blúza, Mr. Higgins és Pickering öltözete, Alfred Doolittle sapkája mind szinte azonosak a filmben megjelentekkel. Az első jelenet robosztus, görög oszlopai is megjelennek Csík György díszletében, Higgins dolgozószobájából pedig nem hiányozhat az élő papagáj. A szoba kellős közepén egy méretes szobrot látunk a közönségnek félig háttal. A szobor egy nőalak, haja éppen úgy van feltűzve, mint Radnaynak, s hogy senki ne tévessze szem elől a Pygmalion-párhuzamot, az egyik jelenetben Radnay fel is veszi a szobor pózát. Ebben az ominózus pillanatban egyébként úgy érzem, hogy a rendező teljesen hülyének néz engem a nézőtéren, esetleg vaknak.
 
A legdühítőbb mégis az, ahogy a My fair lady című film és előadás a gender-kérdést feszegeti, vagy inkább nem feszegeti. Bár lehet az is, hogy én vagyok túl érzékeny, mert amikor a lóversenyen a következő mondat hangzik el: „a kancákat bevezetik a kifutóra, nekem is elő kell vezetnem a kislányt”, akkor felszisszenek, de a közönség – férfiak, nők egyaránt – hangosan nevet. Nem ez az egyetlen ilyen jellegű poén, de a legelgondolkodtatóbb mégis az előadás vége, mikor Eliza visszatér szerelméhez, s a pár szenvedélyes csókja után Mr. Higgins a papucsa hollétéről érdeklődik. A nő pedig elsomfordál a papucsért, leguggol szerelme előtt, és idegesen földhöz csapja a papucsot. És látjuk már, hogy győzött a gyermeteg, önző férfi, és a világ rendje – bár volt rá esély – kicsit sem változott, mert ezután is Eliza fogja a papucsot a gazdája után hurcolni, és közben házsártos boszorkánnyá fog változni, vagy megszokja, és már nem is fogja érdekelni, hogy a kísérlet nem sikerült, örökre kiszolgáltatott marad.
Szerző: Puskás Panni
Fordító:  Ungvári Tamás,  Versek:  G. Dénes György,  Karmester:  Kerényi Gábor,  Rendező:  Szikora János,  Játsszák:  Hirtling István,  Almási Éva,  Radnay Csilla,  Egyed Attila,  Sztárek Andrea,  Kozáry Ferenc,  Keller János,  Dankó Erika,  Juhász Illés,  Habóczky Máté,  Díszlet:  Csík György,  Jelmez:  Zeke Edit,  Dramaturg:  Kádár-Dombi Katalin ,  Koreogáfia:  Zachár Lóránd ,  Zenei vezetés:  Kerényi Gábor,  Korrepetítor:  Réti Anikó,  Rendezőasszisztens:  Németh Mariann