Rétrospective par Xavier Le Roy / Un Nouveau Festival, Centre Pompidou, Párizs
2014.04.28.

A párizsi Centre Pompidou mindig is a fontos, kortárs művészeti jelenségeket gyorsan és jó szemmel kiválogató intézmény hírében állt. Ezért azon sem kellene meglepődni (velem mégis megesett), hogy az egyik emeletén egy olyan jelentőssé vált koreográfus, mint Xavier Le Roy alkotásába botlik az ember, méghozzá teljesen ingyen – hiszen a központ egyik fontos és állandó megvalósítás alatt álló célkitűzése az, hogy a kultúra és a művészet minden érdeklődő számára elérhető és megtapasztalható legyen. SÁNDOR ZITA ÍRÁSA.

Az Un Nouveau Festival ötödik, vagyis idei darabja a felejtés és az emlékezés mibenlétét, folyamatát és különböző minőségeit járja körül. A kiállítás mellett táncelőadásokat, vetítéseket, beszélgetéseket is tartalmazó programsorozat alapötlete Le Roy 2012-ben Barcelonában bemutatott Rétrospecive című alkotása kapcsán jutott eszébe a Pompidou kulturális osztályának frissen leköszönt vezetőjének, Bernard Blistène-nek; éppen ezért ez a performansz-kiállítás alkotja a három hetes esemény központi magját.


A Rétrospective par Xavier Le Roy egy múzeumi térben játszódik, méghozzá múzeumi keretek között, „múzeumi időben”. A meglehetősen vegyes színvonalú tárlaton egymásra montírozott szövegek, hiányokat, elmúlt élményeket jelölő fotók, az emlékezést életben tartani igyekvő videók, a bolygónk keletkezésével kapcsolatos, a sejtszintű emlékezést kutató installációk, tehát hagyományosan kiállított, múzeumi tárgyak láthatóak. A több apró szobára szabdalt tréből Le Roy "Rétrospective"-je két nagyobb egységet foglal el – a koreográfia úgy viselkedik, mintha maga is egy kiállítás vagy egy kiállítási tárgy lenne (nem pedig egy néhány órás előadás), vagyis múzeumi időben, három héten keresztül, a nyitástól a zárásig a falra, vitrinekbe helyezett tárgyak szomszédságában, velük egy térben történik. A 16 táncos meghatározott (és mindenki által nyomon követhető) órarend szerint tartózkodik a "Rétrospective" által elfoglalt terek egyikében, illetve pihen.


Ez a performansz-kiállítás a kortárs táncnak, a mozgásművészetnek azt az irányát képviseli, amit itthon leginkább L1danceFest legutóbbi, 2013 őszén megrendezett programjain figyelhettünk meg – a This is not a love story (Gunilla Heilborn) és a God Is Measuring the World with a Compass (Asaf Aharonson & Tami Lebovits ) esetében részben, leginkább pedig az Exercise for Choreography of Attention 'Point of No Return’ (Dalija Aćin Thelander) és a Roses & Beans (Shake it! Collaborations) produkciókban. Ezekben az előadásokban ugyanúgy, mint a "Rétrospective"-ben, azon túl, hogy előadók személyisége és egyedisége kerül előtérbe, a nézőkkel való személyes kapcsolat kialakításán van a hangsúly: a cél a nagyfokú közvetlenség kialakítása, s ennek eredményeképpen a nézők élményei, viselkedése is befolyással vannak az előadás menetére. Nem egyszerűen a néző meghatározott pontokon való bevonásáról van szó, hanem az előadókkal végzett közös tevékenységről, amihez mind a két fél szükséges, és ami visszavonhatatlanul személyessé, vagy akár otthonos élménnyé válhat.

E mellett – pontosabban ehhez kapcsolódva – az idő eltöltésének, elfogyasztásának, értelmezésnek mikéntje érdekli Le Roy-t. Ő maga úgy fogalmaz, hogy ebben az alkotásban a visszatekintés mint produkciós mód kap helyet, vagyis nem egyszerűen egyetlen művész alkotói periódusára való emlékezést szolgálja. A már létező, eljátszott és eltáncolt koreográfusi anyagot a múzeumi tér (az emlékezés helye) és a színházi tér (az élő akciók helye) egymást metsző területére helyezi, s ez a metszéspont egyszerre több idősíkot is működésbe hoz – ráébresztve a látogatót a jelen rétegzett felépítésére és a múlt fragmentumaiból való komponáltságára.


Az első „szobában” 2-3 performer egymással párhuzamosan, időben egymástól eltolva mesélik el saját művészi fejlődésük történetét: a köréjük gyűlő, szabadon becsatlakozó nézők hallgatnak és kérdeznek. Az előadó saját ritmusától és történetétől függően meg-megszakítja a beszédet és bemutat egy-egy részletet egy, a beszélgetés fonalába illeszkedő, régebbi koreográfiájából. Az egymástól függetlenül, párhuzamosan működő kis csoportok egy mini tánctörténeti kurzuson vesznek részt, ahol az előadóval személyesség különböző fokait érik el – az aktuális résztvevők habitusától függően. A thaiföldi szülőkkel rendelkező, de Alabamában született és Los Angelesben felnőtt táncos életében például ugyanolyan fontos szerepet játszottak a megtanult és a jól vagy rosszul használt nyugati és keleti nyelvek, mint a tánc; a Bejrútból érkező táncos színésznőből táncosnővé válását meséli el. Az előadók nem takargatják sikertelen próbálkozásaikat - meghallgatások feszültségében telő életek rajzolódnak ki, ahol sok a visszautasítás, de egy-egy jól sikerült meghallgatás óriási változásokat hozhat -, s egy-egy helyen, iskolában vagy produkcióban eltöltött idő alatt formálódott véleményüket sem – a balett-táncosként induló fiú például a konzervatóriumban megtanult koreográfiák hatékonyságát, értelmét kérdőjelezi meg azzal, hogy a több éves időszakból mindössze egyetlen, nyúlfarknyi részletre emlékszik.

Fotók: Lluis Bover
Fotók: Lluis Bover
Az előadók személyes idejébe beleszőve megjelenik egy másik idő, egy másik karrier is. Mindegyikük beépíti a saját történetébe Xavier Le Roy alkotásaival való megismerkedését, viszonyát (mit látott tőle, melyik meghallgatáson esett ki a rostán), s a számukra legfontosabb előadások egyes mozdulatsorait is megismétlik. Így az előadók visszatekintése közben Le Roy-ra is emlékezünk (egyik múlt a másik múlt részévé vagy mozgatórugójává válik), s ezt az emlékezést és az összekapcsoltságot, egymástól való függést aláhúzza, támogatja a történeteket hallgató csoportok között a Xavier Le Roy-szólók részleteit előadó többi performer mozgása is. A párhuzamosan bemutatott részletek alkalmanként keresztezik egymást, s egy-egy újabb alkotást hoznak létre, tovább sűrűsítve az előadás szövetét. A néző eközben saját idejét sem hagyhatja reflektálatlanul: röpködnek az évszámok, s mind a 16 előadó történetét képtelenség meghallgatni, előadót és időintervallumot is választania kell.

A kiállítás-performansz sajátossága, hogy az előadók teste némiképp úgy működik, mint a kiállított tárgyaké: a fal mellett vagy a tér közepén állva a folyamatos megfigyelés (reggel 11-től este 9-ig) lehetőségének vannak kitéve. Testük mintha állandó készenlétben lenne, történeteiket mesélve érezhetően feszült állapotban vannak, közelről nézve őket szinte vibrálnak – erre azért van szükségük, mert bármely pillanatban elérkezhetnek a következő koreográfia bemutatásáig.

Egy-egy történet végeztével az előadók maradásra vagy a következő terembe invitálják a közönségüket. Az második térben, az imént talán még táncoló vagy mesélő „ügyeletesek” nem táncosként, hanem beszélgetőpartnerként, segítőként vannak jelen; szívesen beszélnek az első teremben történtekről és segítenek abban, hogy a rendelkezésünkre álló számítógépeken eligazodjunk. Ebben a multimédiás szobában megtaláljuk Xavier Le Roy 1994 és 2009 között készült összes előadásának a felvételét, illetve a több nyelven hozzáférhető, az előadásokhoz készült sajtóanyagot, cikkeket, interjúkat, elemzéseket, tanulmányokat.

A kiállításhoz más, Xavier Le Roy-val kapcsolatos programok is csatlakoztak, február elején két emblematikus koreográfiája, a Self-Unfinished (1998) és a Salamon Eszterrel készített Giszelle (2001) volt látható, illetve levetítették – több más kisfilmmel együtt – Le Roy Tavaszi áldozat-értelmezését (2013), ami mellé egy közönségtalálkozót is szerveztek. Csak hogy el ne feledkezzünk róla.
Szerző: Sándor Zita
Helyszín:  Párizs, Centre Pompidou - Galerie sud „Rétrospective”,  Időpont:  2014 február 19. - 2014 március 10.,  Koncepció:  Xavier Le Roy,  Előadják:  Alexandre Achour, Anneleen Keppens, Ben Evans, Alex Mueller, Chiara Gallerani, Clémence Galliard, Cyriaque Villemaux, Frédéric Seguette, Hélène Iratchet, Herman Diephuis, Jérôme Andrieu, João dos Santos, Martins, Josep Caballero, Min Kyoung Lee, Polina Akhmetzyanova, Sabine Macher, Sherwood Chen, Volmir Cordeiro, Zeina Hanna