Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ELTŰNT SOROZAT NYOMÁBAN

Mikkel Norgaard: Nyomtalanul
2014. márc. 11.
Harapófogóval kiráncigált fog, bosszúvággyal átitatott kegyetlenség valamint egy megszállottságtól és bűntudattól kiégett nyomozó. Skandináv krimi – tévéképernyő helyett mozivásznon. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A skandináv krimi rangját nem igazán kell ecsetelni, a bomlott elmék által elkövetett könyörtelen és szofisztikált bűnügyek csavaros felderítései a legtöbb esetben rendkívüli izgalmakat tartogatnak az olvasónak. Ezeknek a regényeknek a legfontosabb ismertetőjegye, hogy képesek megjeleníteni egy, az éppen felderítés alatt álló bűncselekményen kívüli, önálló világot is, ami általában a zaklatott élet(vitel)ű nyomozóval van kapcsolatban. A bűntényre és körülményeire szorosan fókuszáló amerikai krimikkel ellentétben itt a történet szerves részét képezi, és gyakran végül magát a felderítést is befolyásolja a detektív saját élettörténete, illetve az a szűkebben vagy tágabban ábrázolt, de mindig jelenlévő társadalmi valóság, amely az egészet körülveszi. Éppen ezért ezeket a regényeket olvasva nem csak egy őrült gyilkosokkal teli világot ismerünk meg, hanem valamiképpen az egész skandináv társadalom működési logikája kirajzolódik. Megismerjük a jólét biztonságában élő emberek unalommal kevert nyugalmát, pontossághoz és kiszámíthatósághoz való ellentmondásos viszonyukat, a szabályok vélelmezett betartásából eredő felszabadult biztonságérzetüket, az érzelmek lefojtásából fakadó, időnként görcsös racionalizmusukat és kifinomult érzékenységüket humorhoz, iróniához. Ebben a tekintetben egyébként egyértelműen a norvég Jo Nesbo a csúcs, személyes ízlésem szerint Jussi-Adler Olsen, a Nyomtalanul szerzője csak jó iparos hozzá képest.

Éppen a fentiek miatt, bár evidens lenne, viszonylag ritkán kerül sor ezeknek a regényeknek a filmes adaptálására, ugyanis másfél-két órában lehetetlen felrajzolni a bűntény mellett a személyes és társadalmi viszonyoknak eme bonyolult hálóját. Így aztán, ha nem is konkrét adaptációk formájában, leginkább tévésorozatokban talált mozgóképes helyet magának a műfaj: a legendás A gyilkos ügy vagy A híd a mostanában elképesztő minőséget produkáló sorozatgyártásnak is a csúcsát képviseli. A mozifilmes próbálkozások – elég Stieg Larsson Millennium trilógiájának esetét megemlíteni – csak maximum a középszert képviselik.

Jussi Adler-Olsen – talán a Döglött akták című amerikai sorozatból ihletődve – létrehozta a maga regényfolyamát, amelyben a főhős rég elfelejtett ámde lezáratlan bűnügyeknek jár a végére. A Nyomtalanul ennek a sorozatnak az első darabja, így nem csak a felgöngyölítendő eset, hanem magának az ezekkel foglalkozó részleg, a Q ügyosztály létrehozásának csörtéi is fontos helyet kapnak benne. Fiatal, ambiciózus és sikeres politikusnő (máris egy mifelénk túl ritkán látott szerzet), valamint értelmi fogyatékos öccse állnak annak a régi ügynek a középpontjában, amit a kollégái elvesztése miatt megroggyant Carl Morck nyomozó kezd kibogozni. Hogy miért egy régi ügy? A nehéz természetű, összeférhetetlen rendőrt főnökei az új részleg vezetői pozíciója révén remélik előléptetésnek álcázott módon úgy reaktiválni, hogy ne sok vizet zavarjon.

A skandináv krimikben különösen visszatérő motívum a központi figura, aki szinte mindig egy sokat megélt, válás és válság közeli állapotban lévő, adott esetben az alkoholizmussal szemező nyomozó formájában testesül meg, és akinek nem éppen konfliktusmentes kollégáival és a rendőrség intézményével való viszonya. Esetünkben is a sztori fő eleme maga a testileg-lelkileg sérült rendőr, akit a valóban remek, de kissé túlfoglalkoztatott Nikolaj Lie Kaas játszik. Őt már hasonló szerepek tucatjaiban láthattuk, még a felejthetetlen A gyilkos ügy sorozatban is helyet kapott – igaz ott csak másodhegedűsként a nyomozónő mellett. Carl figurájának nagy érdeme a filmben és a regényben – és itt megint eltérünk az amerikai krimik sémáitól –, hogy sikerei elsősorban nem zsenialitásának, hatodik érzékének vagy egyéb különleges képességeinek, hanem főleg makacsságának köszönhetőek.

Forrás: port.hu
Forrás: port.hu

A korábban szinte csak tévéfilmeket és -sorozatokat rendező Mikkel Norgaard – a regényíróhoz hasonlatosan – jó minőségű iparosmunkát tett le az asztalra. A történet követhető, a szereplők hitelesek, az atmoszféra erőteljes és időnként hátborzongatóan involváló. A legtöbb kérdést a történet adaptációja veti fel, és elsősorban nem azért, mert a filmre íráskor óhatatlan egyszerűsítésnek az igazán izgalmas politikai mellékszál teljesen áldozatul esett. Ami meglepő, hogy a filmesek jelentőset változtattak az áldozat és a tettes viszonyának jellegén, illetve néhány fontos fordulat megvalósulásán – a könyvből teljesen hiányzó svédországi szál például egyértelműen koprodukciós szempontok miatt került bele, ki is lóg rendesen.

A pusztán a bűnesetre fókuszáló sztori miatt a film végén egyszerűen azt érezzük, hogy ez így azért csavarból kevés, hogy túl direkt a kapcsolat a felfedezett bűntény, az áldozat és a motiváció között. És ez szinte állatorvosi lóként jelzi, hogy ezek a regények és történetek többfókuszúak, és hatásukat akkor képesek kifejteni, ha a két-három, teljesen egyenértékű szál kibomlását párhuzamosan követhetjük figyelemmel. Éppen ezért érthetetlen, hogy miért készült ebből mozifilm, hiszen egyértelmű, hogy a műfaj megfelelő filmes formája a sorozat. Ráadásul ezt láthatóan maguk a filmesek is tudják, hiszen a Nyomtalanul pont úgy, a következő rész ígéretével fejeződik be, mint ahogy ezt amott megszoktuk.

Mindezek mellett és ellenére a film a skandináv krimi rajongóinak kötelező darab, a többiek viszont nyugodtan megvárhatják … izé… a DVD kiadást, meg a tévéközvetítést.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek