Sol Gabetta és a Bázeli Kamarazenekar / Müpa
2014.03.10.

Beethoven, Schumann és ráadásul Rossini – ezt kínálta a pesti közönség számára Sol Gabetta, Giovanni Antonini és a Bázeli Kamarazenekar közös hangversenye. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Giovanni Antonioni
Giovanni Antonioni

A régi zenei szcéna ma középkorú nemzedékének egyik kiemelkedő személyisége, aki – mint annyi más kollégája – újabban karmesterként is fellép a standard repertoárral, modern hangszeres zenekarok élén, február 27-én a Müpában randevút adott egy sok évtizedes hagyományt továbbvivő zenekarnak, amely ma kópiahangszeres felállásban is játszik (szubsztanciálisabban, mint a mi Fesztiválzenekarunk), és egy igen sikeres, fiatal hangszeres szólistának, aki „normál” karrierje mellett immár régi hangszeres együttest is vezet. Különböző irányokból indulva találkozott tehát az Il Giardino Armonicót világhírre vivő Giovanni Antonini, a Bázeli Kamarazenekar (azaz Kammerorchester Basel, a Basler Kammerorchester szellemi örököse) és Sol Gabetta gordonkaművésznő egy túlnyomórészt romantikus program előadójaként. Persze nem Budapesten találkoztak először egymással: Antonini és Gabetta is régi partnere a zenekarnak, amellyel sikeres közös lemezfelvételek is összekötik.

A koncert programján Beethoven Prométheusz teremtményei című nyitánya, valamint Schumann Gordonkaversenye és 1. szimfóniája szerepelt, de a ráadásként adott Rossini-nyitány (Az olasz nő Algírban) is a program szerves, jelentőségben a Beethoven-nyitánnyal egyensúlyt tartó számaként hatott.

Sol Gabetta
Sol Gabetta

A Beethoven-nyitány kezdő akkordjainak száraz staccatója azonnal jelezte, hogy itt a 18. század felől közelítenek Beethovenhez (aki életének nagyobbik felét valóban ebben a században élte le). A kivitelezés hajszálpontossága, a (modern) fafúvók karcsú vonalai és az egész hangzás áttetszősége és plaszticitása ugyanezt a benyomást erősítette.

A csellóverseny bevezetőjében – a hangversenyen először és utoljára – némi lötyögést detektálhattunk a zenekarban, de attól kezdve csodálatosan egységes volt minden, egészen az utolsó ráadás utolsó hangjáig. Viszont hamar világossá vált, hogy a kulturált, tisztán intonáló, a dallamokat szépen formáló szólista hangja egyszerűen nem áll arányban sem saját zenei színvonalával, sem pedig a zenekar hangi adottságaival: színgazdagságával, temperamentumos akcentusaival. Ez a hang karcsú és csiszolt volt, csak éppen halvány, következésképpen lapos, sőt unalmas benyomást keltett – emellett a zenekari szakaszokban szinte hallani véltük az együttes megkönnyebbülését, hogy most egy ideig nem kell lábujjhegyen játszani. A sóhajokkal teli lassú tétel azonban határozott javulást hozott e tekintetben. Egyrészt érvényesült Sol Gabetta varázslatosan szép kantilénája, másrészt a kíséret jellege is jobban engedte, hogy a szólista kinyíljon, és többet mutasson magából. De azért a zenekarnak is volt mit mutatnia; elég, ha csak a bőgő-pizzicatók varázslatosan puha színeit idézem föl. Az attacca következő zárótétel kimondottan virtuóz csellószólamában Gabetta ragyogóan helytállt technikai értelemben, viszont ismét háttérbe szorult hangilag; a tétel sodró lendülete azonban segített feledni ezt a hiányosságot. A művésznő egy zenekari és egy – kortárszenei – szóló-ráadást adott: utóbbiban kellemes szopránhangját is megcsodáltuk.

Bázeli Kamarazenekar
Bázeli Kamarazenekar

A szimfónia mérhetetlenül üde nyitótétele – ezt a karakterét különösen a melléktémában kísérő friss szellők tették félreismerhetetlenné – sokat nyert az Antonini által sugallt „régizenés”, sok rövid hangra és akcentusra épülő előadásmóddal. A karmester nem csupán vezénylésének jól ismert világosságával és precizitásával, de a nagyforma koherens és lendületes megformálásával, a szokás szerint kissé megbarnult zenekari színek fényesre és világosra hangolásával is emlékezetessé tette a tételt. A Larghetto lélegzése, sóhajai hol tágas dallamíveket formáltak, hol akcentusokban torpantak meg. A Scherzo főrészének magabiztos, széles gesztusait a hemiolák energiája éltette; a két trió eltérő tempói és karakterei pedig rendkívüli plaszticitással voltak egymáshoz és a főrészhez hangolva. Végül a zárótételnek a képszerű, színpadias jelleg adott egyéni karaktert.

A koncertet záró Rossini-nyitány pedig minden várakozást felülmúlt: a 21 éves szerzőnek ezt a felülmúlhatatlanul szellemes remekét csakis a tökélynek ezen a legmagasabb fokán volna szabad előadni.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2014. február 27.