Micuko Ucsida

A derűs, melankolikus és drámai anyagokat kimeríthetetlen bőségben, sietség nélkül hömpölygető szonáta nyitótételében, Schumann egyik kedvencében finom, érzékeny billentéssel, differenciáltan megformált szólamokkal mutatkozott be a művésznő, s különlegesen lágy hangokat, simogató oldásokat is hallottunk tőle. A tétel szenvedélyesebb szakaszaihoz elérkezve azonban ismételten úgy éreztem, hogy – talán kellő fizikai erő híján – nem minden elképzelését, szenvedélyét tudja átadni hangszerének, s ezáltal hangzó élménnyé alakítani; erre utaltak a forte akkordokat időről időre kísérő, különös „karvibrato”-mozdulatok. Egészében véve pedig valamifajta monotóniát érzékelhettünk, aminek a nyitját akkor még nem találtam. Az Andantéban is az volt a benyomásom, hogy nehéz léptű előadást hallok – talán azért, mert túlságosan sok hangot túlságosan hosszan váratott meg Micuko Ucsida az expresszív hatás kedvéért; még a viharos moll szakaszban is mintegy „állni látszék az idő”. Az agogikai eszközök túladagolása miatt a Menuetto főrésze is nélkülözte a feltartóztathatatlan sodrást, viszont a moll és dúr között irizáló középrész költőisége maradéktalanul érvényesült. A zárótétel megint kevésbé győzött meg. Kifejezetten modorosan hatott a két hangból álló felütéscsoport második nyolcadhangjának sokadszorra is mereven változatlan, legalább kétszeres megnyújtása, s felfigyelhettünk néhány technikailag nem teljesen tisztán kivitelezett pillanatra is. A tétel itt is inkább állni, mint élni látszott, még ha a visszatérésben végre tanúi lehettünk is egészséges, kitörő érzelmeknek.

Miután a Diabelli-variációkat kimondottan a repertoárnak az előadót leginkább igénybe vevő műóriásai közé sorolják, igen kellemesen lepődhettünk meg annak hallatán, hogy a hangverseny második felében egy egészen más Micuko Ucsida lépett a pódiumra. Az első pillanat benyomása még inkább csak arról tanúskodott, hogy a művésznő élvezi a darab lendületét, a schuberti melankóliához képest erősen anyagszerű „zongoráznivalót”. Hamarosan azt is érzékelhettük azonban, hogy immár zeneileg is természetesebben és egyben fegyelmezettebben, az expresszivitás túlzásba vitt eszközei nélkül zongorázik, majd azt is ámulva tapasztaltuk, hogy karakter- és színskálája mennyit gazdagodott az első félidő óta.