Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÉT FÉLIDŐ A PÓDIUMON

Micuko Ucsida koncertje / A Zongora
2014. márc. 6.
Micuko Ucsida február 26-án ismét vendége volt A Zongora sorozatnak a Müpában, és a klasszikus repertoár mindössze két, ám annál nagyobb lélegzetű alkotásával: Schubert G-dúr szonátájával (D 894) és Beethoven Diabelli-variációival örvendeztette meg a közönséget. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Micuko Ucsida
Micuko Ucsida

A derűs, melankolikus és drámai anyagokat kimeríthetetlen bőségben, sietség nélkül hömpölygető szonáta nyitótételében, Schumann egyik kedvencében finom, érzékeny billentéssel, differenciáltan megformált szólamokkal mutatkozott be a művésznő, s különlegesen lágy hangokat, simogató oldásokat is hallottunk tőle. A tétel szenvedélyesebb szakaszaihoz elérkezve azonban ismételten úgy éreztem, hogy – talán kellő fizikai erő híján – nem minden elképzelését, szenvedélyét tudja átadni hangszerének, s ezáltal hangzó élménnyé alakítani; erre utaltak a forte akkordokat időről időre kísérő, különös „karvibrato”-mozdulatok. Egészében véve pedig valamifajta monotóniát érzékelhettünk, aminek a nyitját akkor még nem találtam. Az Andantéban is az volt a benyomásom, hogy nehéz léptű előadást hallok – talán azért, mert túlságosan sok hangot túlságosan hosszan váratott meg Micuko Ucsida az expresszív hatás kedvéért; még a viharos moll szakaszban is mintegy „állni látszék az idő”. Az agogikai eszközök túladagolása miatt a Menuetto főrésze is nélkülözte a feltartóztathatatlan sodrást, viszont a moll és dúr között irizáló középrész költőisége maradéktalanul érvényesült. A zárótétel megint kevésbé győzött meg. Kifejezetten modorosan hatott a két hangból álló felütéscsoport második nyolcadhangjának sokadszorra is mereven változatlan, legalább kétszeres megnyújtása, s felfigyelhettünk néhány technikailag nem teljesen tisztán kivitelezett pillanatra is. A tétel itt is inkább állni, mint élni látszott, még ha a visszatérésben végre tanúi lehettünk is egészséges, kitörő érzelmeknek.

Miután a Diabelli-variációkat kimondottan a repertoárnak az előadót leginkább igénybe vevő műóriásai közé sorolják, igen kellemesen lepődhettünk meg annak hallatán, hogy a hangverseny második felében egy egészen más Micuko Ucsida lépett a pódiumra. Az első pillanat benyomása még inkább csak arról tanúskodott, hogy a művésznő élvezi a darab lendületét, a schuberti melankóliához képest erősen anyagszerű „zongoráznivalót”. Hamarosan azt is érzékelhettük azonban, hogy immár zeneileg is természetesebben és egyben fegyelmezettebben, az expresszivitás túlzásba vitt eszközei nélkül zongorázik, majd azt is ámulva tapasztaltuk, hogy karakter- és színskálája mennyit gazdagodott az első félidő óta.

Humor és lendület, a komplementer ritmusok felvillanyozó feszültsége, a tizedik variációban a vízsugarak táncának roppant érzékletes ábrázolása, vagy a következő szám plasztikus lengedező-simogató mozgása – mindez azt jelezte, hogy az előadó ebben a darabban a zene lényegéhez tudott közel kerülni. Ha kisebb technikai tökéletlenségek becsúsztak is itt-ott, azért elismerésre méltó művészi biztonsággal járta be a beethoveni kedélyvilágot a legkeményebb karakterektől a leglágyabb, pianississimo kicsengésekig. Zongorájának színgazdagsága is jelentősen meggazdagodott; a hatalmas sorozat második felének magányos moll-pillanataiban pedig kifejezetten átszellemülten, a legnemesebb poézis hangján tudott megszólalni. De komikus hangja is itt érte el tetőpontját: a Leporello-variációban és a rameau-i ihletésű huszonhetedik variációban. S a fúga és a záró, briliáns hangfüzérekkel ékesített Menuetto után úgy érezhettük: valóban nem maradtunk ki semmiből.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek