Makszim Gorkij: Fényevők, Katona József Színház
2014.03.03.

Dráma az értelmiség vakságáról, tehetetlenségéről, társadalmi felelőtlenségéről – 1905-ből. De mintha ismerős lenne mindaz, amit ez az elegánsan színpadra állított előadás bemutat. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

Ónodi Eszter és Pálos Hanna
Ónodi Eszter és Pálmai Anna

Néhány éven belül három Gorkij-drámát mutatott be a Katona József Színház: 2008-ban a Barbárokat, 2012-ben a Kispolgárokat s most A nap gyermekeit. Az író első drámaírói korszakából való művek ciklussá rendeződtek, némiképpen felidézve a társulat felülmúlhatatlan Csehov-sorozatát. A Barbárok és A nap gyermekei Gorkij 1905 körül írt, úgy nevezett „értelmiségi trilógiájának” darabja, a harmadik, a Nyaralók még nem került színre a Katonában. 

Gorkij, aki – mai szóval – a mélyszegénységből küzdötte fel magát az írói-értelmiségi létformába, egyszerre látta kívülről és belülről azokat, akiket a közvélemény intellektueleknek tekintett. Azokban az években, amikor a társadalmi elégedetlenség forradalomba torkollott, különösen élesen vetődött fel az az értelmiségiek felelősségének kérdése. Hiszen aki tanultabb a sokaságnál, annak kötelessége, hogy megismerje a valóságot, eligazodjon abban, s tudásának vértezetében eligazíthasson másokat, taníthasson, gondolkodásával és viselkedésével példát adjon. Ezzel szemben azt tapasztalta, hogy a magukat értelmiséginek tartók túlnyomó többsége elzárkózik a valóságtól, irtózik az emberekkel való találkozástól, fensőbbséggel tekint a világra s a többiekre, miközben magasztos eszmékről és világmegváltó tervekről filozofál. E társadalmi réteg ábrázolásakor két szemlélet keveredik nála: a megértés és a kritika. Ugyanez a kettősség jelenik meg a szegények, a tudatlanok, a sorsukkal elégedetlenek bemutatásakor is.

Jordán Adél és Kocsis Gergely
Jordán Adél és Kocsis Gergely

A darabok ismeretében tehát aligha véletlen, hogy a színház ezeket, az értelmiségi léttel, küldetéssel, de tehetetlenséggel is foglalkozó drámákat sorozatban tűzte műsorára, hiszen az általuk felvetett problematika – persze némileg más megjelenési formában – ma is élő és aktuális. Az értelmiség szerepe a Gorkij-darabok megírása óta eltelt több, mint egy évszázadban alaposan megváltozott. 1917 után Lenin is megbízhatatlannak tartotta az 1905-ben még harcostársainak tekintett, a nép üdvéért aktivizálódó, a jelenségeket kritikusan szemlélő értelmiségieket, Sztálin pedig már likvidáltatta is őket.

Ez a gyanakvás uralkodott a keleti blokk országaiban is 1989 előtt. Az értelmiség előtt ezekben az évtizedekben reálisan nem(csak) a viccből ismert két út állt – az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan –, hanem a rendszer vállalása és belülről jobbítása (avagy rothasztása) és a „másként gondolkodás”, a második nyilvánosságba vonulás. Az elöbbi szintén járhatatlannak bizonyult, önmagában az utóbbi is csak korlátozottan lehetett eredményes. A túlnyomó többség mindenen kívül maradt, s azóta is kívül van mindenen. Önmagával van elfoglalva. A tudományok túlszakosodásával párhuzamosan kialakult a szakértelmiségi státusza, az értelmiséginek nevezhető emberek zöme bezárkózik szakmájának szűk falai közé, s csak a dohogás szintjén érdekli a külvilág; a társadalom és a politika változásaira csak annyiban reagál, amennyiben azok konkrétan érintik a maga lehatárolt életterét.

A feje fölött pedig zajlik a politikai és gazdasági érdekcsoportok harca, körülötte lezüllik a társadalom, de homokba dugja a fejét, hogy ne vegye észre a saját létét is egyre inkább fenyegető változásokat, s közömbösségből, kényelmességből, gyávaságból vagy félelemkeltés hatására nem emeli fel szavát, ha szűkebb vagy tágabb környezetében az emberekre nézve káros, sőt bűnös dolog történik.                  

Bezerédi Zoltán
Bezerédi Zoltán

Ez az állapotrajz jelenik meg a Fényevők címen játszott A nap gyermekeiben is. Egy természettudós (Pável Protaszov), egy állatorvos (Borisz Csipurnoj) és egy festő (Dimitru Vágin) képviseli az értelmiségieket, akik a maguk közé tartozókat is lenézik, hát még az „alacsonyabb” osztályba születetteket – a háziurat, a házmestert, a cselédeket, az iparost –, akik nélkül létezni sem tudnának. Gorkijnál nem egyértelmű, Aschernál az: e férfiak nem tartoznak szakmájuk mesterei közé. Szerelmi perpatvaraikkal vannak elfoglalva, egymásra sem figyelnek, legkevésbé Pável húgára, Lizára, aki egy sokkoló élményének hatására váteszként jósolja meg, hogy a népharag elsöpri őket. Az előadás végén valóban behatol a lakásba a külvilág, a pusztító járványért a tudóst okoló korlátolt tömeg, élükön a ház körül dolgozó, az urakra acsarkodó emberekkel. Gorkijnál sincs e csetepaténak egyértelmű győztese, a Katona előadásában a groteszk befejezés még lezáratlanabb.  Fájdalmasan nevetséges, ahogy az oszladozó füstben, a betört ablakok és falak romjai között a szanaszét heverő „harcosok” éledeznek, feltápászkodnak, értetlenül nézik, mi történt, de a konzekvenciákat képtelenek levonni, a gyűlölet, a lenézés és az indulat egyik félnél sem múlik. Patt-helyzet, a dolgok tisztázása elodázódik.

Ascher Tamás kerüli a direkt aktualizálást. Ugyanakkor a mai értelmezés szempontjából lényeges a rendezőnek és Radnai Annamária dramaturgnak az a döntése, hogy a darab címét megváltoztatják, mert ezzel a történet nézőpontját is átfordították. A nap gyermekeinek ugyanis az úri társaság hiszi magát, fényevőknek az „alja nép” nevezi el őket, mondván, ha egész életükben semmit nem csinálnak, nem dolgoznak, akkor csak pénzhamisítás és a fényevés képessége magyarázhatja, hogy miből tudják fenntartani magukat.

Fekete Ernő
Fekete Ernő

A rendezés sok gyönyörködnivalót kínál. Mindenekelőtt Khell Zsolt díszlete ejt ámulatba azzal, ahogy kitágítja a Katona színpadát, ahogy a kertbe vezető baloldali óriási üveg tolóajtó s a mögötte feltűnő szárazágú bokor ellenpontozza a baloldali, pár lépcsővel megemelt teret, ahonnan megközelíthetők a zeg-zugosnak érzékeltetett lakás helyiségei. A cselekmény egyetlen térben, egy átjáróház hangulatát idéző kvázi-üres szobában játszódik, ahonnan Lizához, az emeletre, valamint a földszinti konyhába, Pável feleségéhez, Jelenához és a laboratóriumba van járás. S nem utolsó sorban hátra, mélybe veszően, a külvilágba. Ez a tér lehetőséget ad arra, hogy egyes szereplők a többiek mögött, nekik észrevétlenül, már jóval hamarabb megjelenjenek a színen, mint ahogy konkrétan a cselekménybe lépnek, s ez a néző számára plusz feszültséget szül. A jobbra elől – a Pável laboratóriumába nyíló ajtó és a két helyiség közötti redőnyös ablak mellett – kialakított beszögellés a hatvanas-hetvenes évekből ismert piros műbőr sarokgarnitúrával egyaránt szolgál a házaspár veszekedésének és a prolik tanácskozásának színhelyéül. A szoba közepén álló dohányzóasztal egyben Pável munkahelye is, könyvek garmada, mikroszkóp, villanyrezsó, lombikok s ki tudja, mi minden gondosan összeválogatva zsúfolódik rajta, s itt fontoskodik a rövidnadrágos Pável.

Máté Gábor
Máté Gábor

Kocsis Gergely alakításában nyilvánvaló: az elszegényedett Pável csupán szobatudós, aki feltalálónak tartja magát, ideákat kerget. Vak a környezetében zajló eseményekre, de menekül is a munkájába, nehogy szembesülnie kelljen a valósággal, azzal, hogy a munkása veri a párját, a húga depressziós, a felesége megcsalja. Óriáscsecsemőként, kikerekedett szemekkel, kapkodó mozdulatokkal reagál mindenre, s sokat elmond a figuráról az, ahogy a színész a laboratórium-ablak mélyedésébe belepréselődve fogadja Borisz húgának, Melanyijának a lerohanását éppen úgy, mint a felesége szemrehányásait.

A produkció erőssége a tökéletesen összehangolt együttes-játék, amelyben mindenkinek megvan a maga kisebb-nagyobb szólója is. Máté Gábor (Háztulajdonos) kiismerhetetlen, egyszerre fölényes és zavart nevetgélése, Nagy Ervin (Borisz) búcsúja, Bezerédi Zoltán (Jegor, a lakatos) visszanézése, Ónodi Eszter (Jelena) belső erőt sugalló fájdalmas mosolya, Csoma Judit (Dada) szeretnivaló zsörtölődése elraktározódik maradandó színházi emlékeim közé.

Három alakítást részletesebben is érdemes felidézni. Beteget játszani igen kényes feladat. Pálmai Anna nem a sokkos állapotba került, változó kedélyállapotú, örökké vérző orrú Liza kóresetét mutatja meg, hanem egy nagyon kemény, önmagát és környezetét a többieknél tisztábban látó, érzelmeit szigorúan kordában tartó, belső feszültségeit láncdohányzással levezető fiatal lányt alakít, aki akkor omlik össze, amikor Borisz öngyilkosságát követően rájön: egyedül maradt.

Ónodi Eszter
Ónodi Eszter. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Pálmai Anna játéka belesimul a színészek többségét jellemző realista stílusba, ám Ötvös András és Jordán Adél nyersebben, karikírozva-elrajzolva ábrázolja figuráját. Ötvös Jakov Trosint, a részeges, hőzöngő, lecsúszott, kétes egzisztenciájú demagógot játssza. A színész hosszú settenkedés után tör be a család otthonába, bravúros handabandázással szorítja sarokba az ott levőket, nem lehet eldönteni, hogy amit mond, az színhazugság, vagy egy szerencsétlenül járt fickó részeg mondatzuhataga. Trosin az igazi arcát a cselédházban mutatja meg, amikor elmondja véleményét az urakról, s kifejti a fényevő-elméletét. Feltüzeli társait, de maga nem vitézkedik.  

Jordán Adél a fiatalon megözvegyült, tehetős Melanyija szerepét játssza, aki szerelmes Pávelbe, a tudósba, és mindent megtenne azért, hogy a férfit elválassza feleségétől s megkaparintsa magának. Jordán Adél alakításában Melanyija oldalra biccentett fejét hátracsapva, egész testét homorítva felajzott íjként támad Pávelre, butaságát alig leplezve tör célja felé, belegázol Pável felesége, Jelena érzéseibe éppen úgy, mint mindenki máséba. Jordán végletesen kibontja a szerep komikumát, szélsőséges eszközökkel él, így annál nagyobb a kontraszt, amikor kiderül, hogy Melanyijának semmi esélye nincs Pávelnél, s a színésznő az asszony tragikumát visszafojtottan, a komédiázásához hasonló intenzitással mutatja meg.

De hiába lát tisztán Melanyija, vagy egy-egy pillanatra mások is, hiába lesz öngyilkos Borisz és megy el örökre Liza, továbbra is az önbecsapás mozgatja a szereplők életét. Minden marad a régiben, hiába kiáltja a fülükbe Liza: „Érzéketlenek vagytok!”

Az előadás késleltetve hat. Az ember belefeledkezik a történetbe, elmerül a rendezés szakmai eleganciával megvalósított részleteibe, élvezi a színészi alakítások harmóniáját, s csak másnap-harmadnap, amikor emlékezetében újra meg újra felidéződnek az epizódok, kezd rádöbbenni: finoman, gunyorosan, de keserűen igaz és intő példázatot látott önmagáról.
Rendező:  Ascher Tamás,  Fordította és átdolgozta:  Radnai Annamária,  Szereplők:  Kocsis Gergely,  Pálmai Anna,  Ónodi Eszter,  Fekete Ernő,  Nagy Ervin,  Fullajtár Andrea,  Jordán Adél,  Máté Gábor,  Tasnádi Bence,  Bezerédi Zoltán,  Kiss Eszter,  Ötvös András,  Csoma Judit,  Lengyel Ferenc,  Pálos Hanna,  Vajdai Vilmos,  Mészáros Piroska,  Tóth Anita,  Díszlet:  Khell Zsolt,  Jelmez:  Szakács Györgyi,  Fény:  Bányai Tamás,  Zene:  Kovács Márton, Szakál Tamás ,  Zenészek:  Kovács Márton, Szakál Tamás, Némedi Árpád, Porteleki Zoltán, Pagonyi András, Seres Vilmos, Szokolai Zoltán ,  Dramaturg:  Radnai Annamária,  Asszisztens:  Tiwald György