Prince Avalanche – Texas hercege
2014.02.26.

Berlinben a legjobb rendezésért járó Ezüst medvét nyerte el a független amerikai mozi, a Prince Avalanche – Texas hercege, melyhez inspirációként egy kevéssé ismert 2011-es izlandi film (Á Annan Veg) szolgált. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Látszólag nagyon hasonló alkotásokról beszélünk – két munkás útburkolati jeleket fest a „világ végén” az úttestre, unalmukban beszélgetnek, rádiót hallgatnak, szemlélődnek, a természetük különbözőbb már nem is lehetne. Az egyikük élvezi a magányt, a másiknak, a fiatalabbnak meg az agyára megy, alig várja, hogy bemehessen végre egy lakott településre csajozni. A hasonlóság (a helyenként teljesen átvett párbeszédek ellenére) itt azonban véget is ér: a súlypont egészen máshová helyeződik az izlandi, mint az amerikai alkotásban. Ehhez pedig kellett egy David Gordon Green névre hallgató arkansasi rendező, aki szemmel láthatóan ezzel a mozijával szerette volna kiengesztelni indie filmjeinek közönségét, amely már évek óta figyelte tanácstalanul, hogy elunva a független alkotói léttel járó bizonytalanságokat, miként merült nyakig a mainstreambe a Sundance Fesztiválok egykori üdvöskéje.

A minimális pénzből, titokban leforgatott alkotás visszatérés hát Green gyökereihez, ha tetszik, a(z) (alap)természetéhez és magához a természethez is: a Prince Avalanche – Texas hercegében sokkal kitüntetettebb szerep jut a flórának és a faunának, mint izlandi testvérdarabjában. Persze, mondhatjuk nyugodtan, hogy Izland marsbeli tájain nehéz olyan képeket felvenni, mint Texasban, ennél azonban többről és másról van szó. Green filmje 1988-ban játszódik, méghozzá azt követően, hogy a déli államot számos erdőtűz sújtotta, melynek 16 ezer lakóház is áldozatául esett. Két főhősünk, Alvin (Paul Rudd) és Lance (Emile Hirsch) az események után „vonul ki a civilizációból”, és kezd hozzá monoton, magányos munkájához, az újjáépítéshez egy olyan vidéken, amely épp próbál magára találni és újjászületni a sokk után.


Épp ezért válik a magány előnyeit hangoztató, a természet ereje előtt meghajló, szemlélődő és nonkonformista Alvin alakja Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau késői utódjává, maga a film pedig (dicséretére szóljon, hogy egyáltalán nem szájbarágó vagy didaktikus módon) az amerikai romantika egyik központi gondolatának, a transzcendentalista eszménynek a megnyilvánulásává. (Gondolok itt Emerson Természet című írására vagy arra a Thoreau-ra, aki több mint két évig élte egy erdei kunyhóban az életét, az emberi lét kérdéseire keresve a választ, amit végül a Walden című művében írt meg). Alvin németül tanul a munka során, leveleket írogat a városban maradt barátnőjének, Madisonnak, aki egyébként Lance nővére, és próbálja a fiatalabb társát finoman terelgetni a saját eszméi felé, ám ez nem megy könnyen – Lance maga a két lábon járó civilizáció: zenét akar hallgatni, amikor Alvin csendben szeretne maradni, és szinte számolja az órákat, amikor végre megint bemehet a városba, hogy bulizhasson egyet. És bár kettőjük között látszólag rengeteg szó esik a nőkről, az izlandi alkotással szemben (mely elsősorban tényleg a főszereplők nőkhöz való viszonyára fókuszál) az amerikai film sokkal filozofikusabb húrokat penget. Ezt pedig mi sem mutatja jobban, mint a két film „szellem-jelenete”, aki a Prince Avalanche – Texas hercegében egy idős hölgy, míg az északi filmben egy fiatal lány alakjában jelenik meg.

Green stábja a helyszínen, a forgatás során találkozott Joyce Payne-nel, aki maga is elszenvedője volt a texasi természeti katasztrófának (vagy, hogy a fim eredeti címére utaljunk, a „texasi lavinának”), ekkor rögzítették azt a jelenetet, melyben az amatőr szereplő a porig égett életének hamvaiban turkál Alvin jelenlétében. Hogy a nő szellem, a civilizáció és a természet szeszélyes, de mindig az utóbbi győzelmével véget érő kapcsolatának megtestesülése, akkor válik egyértelművé, amikor a két munkással időnként összetalálkozó teherautósofőr (őt Lance LeGault játssza, aki időközben elhunyt, és az emlékének ajánlották a filmet) nem érzékeli őt. Egyfajta örök körforgást, ciklikusságot is szimbolizál az idős hölgy alakja – a halálon, legyen bármilyen fájdalmas is, diadalmaskodik az élet, a kiégett parázson is utat tör magának a természet, a természetben pedig az emberi civilizációs törekvések.

Ezt kezdi a film során fokozatosan megérteni Lance, akinek ehhez azonban kirándulást kell tennie párszor a civilizációban, és csalódnia benne, hogy értékelni tudja Alvin meditatív életszemléletét. Persze, a rendező egyikük értékrendje mellett sem teszi le egyértelműen a voksát, sőt valamiféle arany középutat hirdet meg azzal, hogy Alvin is bejárja a maga útját a film végére, és megfizetve a kivonulás, a szemlélődés, a filozofikus lét árát, közeledni kezd Lance-hez és a fiú által vallott praktikusabb életszemlélethez.     

Green filmje azért jó, mert mindezt a metafora-csomagot és Tim Orr operatőr gyönyörű meditatív, ráérős képeit lényegében egy buddy movie, vagy inkább bromance keretei között tálalja: ha akarjuk, sutba dobhatunk mindenféle „üzenetet”, és egyszerűen csak jókat derülhetünk a két teljesen más természetű karakter abszurd párbeszédein. 
Forgatókönyvíró:  David Gordon Green, Hafsteinn Gunnar Sigurdsson,  Zeneszerző:  David Wingo,  Operatőr:  Tim Orr,  Rendező:  David Gordon Green,  Szereplők:  Paul Rudd,  Emile Hirsch,  Lance LeGault,  Joyce Paine,  Gina Grande