Színházi jegyzetek az óceán túlpartjáról
2014.02.23.

Jászay Tamás, a Revior szerkesztője egy hónapos amerikai színházi tanulmányútján színházat néz New Yorkban, San Franciscóban és Austinban. A látottakról pedig beszámol a Revizorban - ő a mi "kiküldött tudósítónk", aki jelent... A SZERK.

Pig Iron Theatre: Twelfth night, in: Abrons Arts Center, február 23, 15-18h

Twelfth Night
Twelfth Night
Az általam eddig látott Vízkereszt-produkciók általában két csoportba voltak sorolhatók: az egyik igyekezett megmutatni a sok álöltözet, tettetés, csalás, szerelmi civódás mögött felsejlő tragédiát, míg a másik típus a könnyebbik végéről fogta meg a dolgot, vagyis egyszerűen a – kétségkívül a darab előképeként olvasható – Tévedések vígjátéka felgyorsított, alaposan megbonyolított változataként tekintett az alapanyagra. A háromhetes New York-i turnéra érkezett, philadelphiai székhelyű Pig Iron Theatre Company, ami korábbi előadásaiban inkább fizikai színházi produkciókban utazott, most a két bevett út közötti harmadikat találta meg a kritikusok által szuperlatívuszokban körberajongott előadásában. 
 
Dan Rothenberg, aki a csapat legtöbb produkcióját rendezőként jegyzi, a műsorfüzetben Kusturica 1995-ös Underground című filmjét említi fő ihletforrásként, s hogy ez tényleg így van, arról magunk is meggyőződhetünk, ha megfigyeljük a színpad szélét az előadás kezdete előtt jó negyedórával elfoglaló bajszos-napszemüveges-puhakalapos zenészeket. Ők Rosie Langabeer sok idézetet tartalmazó, melankolikustól a mulatósig terjedő változatos zenéjét játsszák, de valójában dramaturgiai szerepük van: betéteik a jeleneteket választják el, illetve kötik össze. Az előadásban csak nekik van balkánias hangulatuk (és hát Illíriában járunk, ne feledjük), Olivia és Orsino udvara akár itt és most is létezhetne. Vagy valahol egészen máshol és máskor: a kissé lepukkant, érzékenyen és gyönyörűen megvilágított főúri szobabelsőben játszódó háromórás előadás természetesnek veszi a mai hangulatú jelmezeket (az Antoniót lefogó két amerikai rendőrt az amúgy is lelkes közönség hangos tetszésnyilvánítással fogadta). 
 
A korrekt módon lebonyolított, helyenként kicsit közönséges, máshol kissé harsány előadás néhány eleme igencsak kedvemre való volt, elsősorban pár kiváló színésznek köszönhetően. A Viola/Cesario szerepében látható Kristen Sieh kamaszos rajongással csüng a saját melankóliájába beleszerelmesedett Orsinón, de ami izgalmasabb, hogy az érte rajongó Oliviát egyszerre tudja kisfiús durcával és a saját, kimondhatatlan titkától (hogy ti. valójában lány) szenvedve kezelni. Birgit Huppuch Oliviája először hasonlóképp elrajzolt, széles vonásokkal felskiccelt alak, mint Dito van Reigersberg Orsinója, de aztán mindketten változni, fejlődni kezdenek: érezhetően mindkettejüknek szüksége volt egy vadonatúj élményre, ami lehetőleg egy jó kiállású ifjú (fiú/lány) képében érkezik. Szolgáikat nem hatja meg uruk/úrnőjük mélabúja, majdnem nyíltan nevetik ki őket, a Mária és a két részeges lovag körüli cselekményszál talán kissé túl hangsúlyosra is sikeredett, s a színészek nemigen tudtak ellenállni a remekül mulató közönség biztatásának, így még néhány lapáttal rátettek arra, amiből kevesebb is több lett volna.


 
Rude Mechs: Stop hitting yourself, In: LCT3, Claire Tow Theater, feb. 23, 19-20,40

Stop hitting yourself
Stop hitting yourself
Az 1995 óta létező, Amerikában szokatlan módon állandó társulattal működő austini Rude Mechs meglehetősen izgalmas csapatnak tűnik a Stop hitting yourself című, New Yorkban a Lincoln Arts Center legújabb, úgy százfős kamaraterében, a Claire Tow Theaterben játszott előadása alapján. Ami az alkotók kollektív munkájának eredménye: ezen az előadáson 2012 őszétől kezdve dolgoznak, 2013 áprilisában munkabemutatót tartottak, 2013 őszén újabb workshop következett. És közben rengeteg quesót, vagyis sajtot ettek: Mimi Lien elképesztő díszletében valódi – az igényesebb édességboltokban látható csokiszökőkúthoz nagyon hasonló – sajtszökőkút működik, amihez néha oda is járulnak a sajtra éhes szereplők. Az egyterű díszletben mindent csillogó arannyal fújtak le a lovagpáncéltól az antik szobormásolatig, a székektől a hátul villogó hatalmas dollárszimbólumig.
 
A dúsgazdag és vénségesen vén Királynő palotájában járunk, aki évente egyszer jótékonysági bált rendez, különböző feladatok elé állítva az önként vállalkozókat, hogy a nyertes kívánságát végül nagylelkűen teljesítse. Különös csapat verődik össze ez alkalommal is: a saját nemességét mindenáron visszaszerezni akaró Ismeretlen herceg, az erdőből a civilizációba beszabadult, thoreau-i elveket hirdető Vadember, vagy a pénz iránt mindennél gyengédebb érzelmeket tápláló Mágnás.
 
A zenés-táncos betétekkel szétszabdalt darabnak nincs igazán elmesélhető története a fentin kívül, de a színészek elsöprő erejű játékkedve, a közönséget közvetve és nagyon is közvetlenül provokáló kiszólásai és akciói működnek és hatnak. Motivikusan visszatérő elem, amikor a hét színész kiáll a színpad szélére és – feltételezésem szerint akár estéről estére változó – rövid, kínos-kellemetlen történeteket mesél magáról. Ennél meredekebb, amikor a Mágnás egy dollárt ajánl fel annak, aki kijön a színpadra: az első jelentkező egy bemutatkozással megússza, a következőnek ugatnia kell, a harmadiknak megmutatni a köldökét, a negyediknek megcsókolnia a férfit (ez itt épp egy fiú volt, aki kérdő tekintettel nézett barátjára, aki csak annyit mondott: ’Just do it.’), az utolsónak pedig levetkőznie meztelenre. És a nézők különösebb tétovázás nélkül, jókedvvel, a többiek biztatásától kísérve végzik önként vállalt feladatukat, ami által mi magunk is a Királynő bizarr versenyének résztvevőivé válunk, még ha ez nem is tudatosul feltétlenül mindenkiben. 
 
InViolet Theatre Company: Branched. A Comedy with Consequences. In: HERE Arts Center, feb. 24, 20,30-21,50

Branched
Branched
Az amerikai társulatok többsége ilyen alapon működik forrásaim szerint, ahogy az InViolet: egymással rokonszenvező színészek összeállnak, hogy létrehozzanak egy előadást, bármiféle költségvetési támogatás nélkül, kőkemény óradíjat fizetve a próbahelyért és minden másért. Mindez következményekkel jár az előadás esztétikájára nézve: jelzésszerű szobabelsőt látunk, ami lehet tanterem, családi otthon vagy eladó lakás is. A téma ismerős annak, aki csak felületesen is ismeri az amerikai dráma történetét: úgy látszik, a családi drámák Williams, Miller, Albee és mások után még mindig vonzzák a színpadi szerzőket.
 
Amit Erin Mallon színésznő és drámaíró itt abszurd komédiává hangolt át, miközben éles kritikával illette az idealizált amerikai családmodellt is. Apa, anya és kamasz fiuk alkotják a gusztustalanul tökéletes famíliát: a következő gyerekkel állapotos anya, Tamara otthon várja a munkából mindig széles vigyorral hazaérkező apát, Martint, miközben Benjamin, a fiú Vivaldi Négy évszakját próbálja eljátszani hegedűn, közepes sikerrel. A cukormázzal bevont létezésen korán észrevenni a repedéseket: Tamara negédes mosollyal kérdezi meg Benjamintól, hogy szerinte Mr. Vivaldi örülne-e annak, amit most hall?
 
A tökéletes családban az élet tökéletes menetrend szerint zajlik: az étkezéseket közös vetkőzési rituálé előzi meg, anya és apa befejezi egymás megkezdett mondatait, s apa már alig várja a szombatot, ami az ő „szex és rekreációs napjuk” – itt tényleg mindenre van szabály és recept, a spontaneitás kizárva. A párbeszédek erősen emlékeztetnek Ionesco szövegeire, de itt a kitartóan mantrázott, értelmetlen közhelyek közé becsúszik néhány váratlanul kegyetlen mondat is. Ahogy a baj is hirtelen érkezik: anya egy különös, zöld levelekkel és egyre hosszabb ágakkal borított testű kislányt hoz a világra, miközben apa erősen, és korántsem csak plátói értelemben kezd érdeklődni Benjamin kihívóan viselkedő tanárnője, Belinda iránt. A család üvegbura alatti léte kérdőjeleződik meg az új jövevény érkezésével: az egyre dühösebb, mert a körülötte lévő világ összeomlását feldolgozni képtelen Benjamin végkövetkeztetése, miszerint mindenről a furcsa lény tehet, valójában helyes. A tarthatatlan helyzetet végül ő oldja meg egyetlen határozott mozdulattal.