Mert valaminek lennie kell a háttérben, amiért húszas éveik elején járó fiatalok 2008-ban a nagy francia forradalomról (is) szóló, egyik legtöbbet játszott drámát állítják színpadra. Előadás közben aztán érteni és érezni kezdjük, hogy ami a játéktérben zajlik, az nem politikai (’56, ’68, ’89) vagy színházi (a Marat/Sade 1981-es, Ács János rendezte kaposvári bemutatója) forradalmakra való emlékezés, hanem a „szabadság, egyenlőség, testvériség” forradalmi jelszavak színházi szituációra, egyénekre és közösségre vonatkozó megélése.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Egy rendezői instrukciók mentén létrejött színházi produkciónál talán indokolatlannak tűnik szabadságról beszélni, ám ha a charentoni őrültekhez hasonlóan adottnak vesszük a szabadságot korlátozó tényezőket (színészeknél a rendezőt, őrülteknél a zártosztályt), a lehetőségek száma megsokszorozódik. A kaposvári előadás a kötöttségekben rejlő szabadságlehetőségek felismerésének üdítő példája: játék az eredeti szöveggel, a Peter Brook filmadaptációjából kölcsönzött dalokkal, a szereposztással, a díszlettel és a kellékekkel, zenés-, prózai- és mozgásszínházi elemek ragyogó egyvelege.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele

A címből sejthetjük, hogy az eredetileg is többszörösen megcsavart szituáció − az adott kor színészei játszanak egy 1808-ban játszódó színdarabot, amely évekkel korábbi eseményeket mesél el − újabb fordulatokkal gazdagodik. A címbe helyezett „Taram” a „Marat” szemantikailag értelmetlen tükörképe, ami zenei értelemben az előadásban végig főszerepet játszó ritmusra is utal. A színészek nemcsak egymást, hanem a közönség figyelmét is folyamatosan ritmusban tartják. Az eredetileg két felvonásból álló drámát a kaposváriak szünet nélkül játsszák. Nemcsak arról van szó, hogy a színésznek és közönségnek általában kijáró felfrissülési rítust ez az előadás nem engedélyezi, hanem arról is, hogy a színpadi eseményekben nincs üresjárat, a tér minden pillanatban használatban van. A történések leginkább vásári forgatagra emlékeztetnek, ahol a nép és a névvel bíró történelmi alakok artistákat és mutatványosokat meghazudtoló ügyességgel alakoskodnak.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvétele

Az egyenlőség a kaposvári előadás következő fontos pillére. Leglátványosabb megnyilvánulása a tizenkilenc szereplő folyamatos jelenléte a színen. Egymás bőrébe bújnak, ahogy a forradalmak is előre megírt forgatókönyveket osztanak ki a történelmi jelentőségű szerepekre vágyó jelentkezők között. Az előttünk játszó őrült fiatal forradalmárok aztán egyenlően osztoznak a hangszerekben is. Teljesen önellátó, zenei kíséretet is produkálni képes fiatalok játszanak itt forradalmat! A csapatjátékot figyelve olyan érzésünk támad, hogy együtt bármilyen színpadi helyzetet képesek megoldani, hiszen mindenki egyszerre több feladatra is alkalmas.

Az egy négyzetméterre eső színészek számát elnézve a színpadi tér − még ha az mindig az adott színházi körülményekhez igazodik is − szűknek tűnik. Testvériség nélkül ebben a korlátozott térben olyan intenzíven létezni, ahogy azt a Marat/Taram előadás alatt láthatjuk, csak a produkció összképének sérülésével lehetséges. Kivéve, ha a bonyolult és látványos koreográfia, valamint a különböző énekszólamok harmonikus megszólalása az egymásrautaltságra és az összetartozásra támaszkodik. Ez az előadás három év alatt egy vizsgadarabból formálódott olyanra, amelyet a POSZT közönsége a fesztivál ötödik napján láthatott.