Filmes körökben nem is színészi alakításaiért – hiszen filmjeiben többnyire magát, a sármos, megnyerő Mr. George Clooney-t játssza –, hanem rendezéseit illik dicsérni. Egy veszedelmes elme vallomásai, Jó estét, jó szerencsét!, A hatalom árnyékában: míves munkák egytől egyig, főleg a média felelősségét és a Joseph McCarthy-féle boszorkányüldözés morális felelőtlenségét firtató 2005-ös darab. Kirakatba illenek azért is, mert Clint Eastwood mellett Clooney filmjeit is lehet mutogatni: íme, még egy hollywoodi sztárszínész, aki rendezni is tud. Elegánsan, biztos kézzel, s ha eredeti megoldásokhoz nem is folyamodik, azért direktorai – neves művészek mind, Soderberghtől a Coen-fivérekig – fogásait megjegyezte az évek során. De sikerének titka még a rendezés előtt kezdődik: Clooney alapanyagválasztása az, ami még huszonnégy karátos mosolyánál is megnyerőbb. 

A Clooney-filmek rendre slágertémákat mutatnak be szokatlan fénytörésben. CIA-ügynökfilmet mindenki látott, de olyat, amiben egy tévésztárt szerveznek be bérgyilkosnak, biztosan nem; a McCarthy-éra is megkapta már a maga celluloidköpönyegét, de egyik se volt olyan elegáns, mint azt a média világán keresztül bemutató Jó estét, jó szerencsét!; s A hatalom árnyékában, amely ugyan elcsépelt tanulságra futtatta ki történetét, de A jelölt után majd negyven évvel kalauzolt az amerikai elnökjelölt-választások szennyes kulisszái és marketingstratégiái mögé. (A Bőrfejek nem véletlenül hiányzik a listáról: amerikai focis filmekkel Mississippit lehetne rekeszteni.)

A Műkincsvadászokban is a téma az, ami elsőre megkapó. Clooney ugyanis nem a második világháború borzalmairól, hanem a nácik műtolvajlásairól és az ellopott művészet nyomába eredő amerikaiakról mond egy mesét. Arról, hogyan kutakodtak a háború realitását nem ismerő művészettörténészek és múzeumkurátorok Európában, és milyen kalandos utat jártak be, mire eldugott falvakban és berobbantott bányákban ráleltek a műalkotásokra. Indiana Jones sem kívánhatna magának jobb sztorit, de Clooney-éknek még ez sem volt elég: Robert M. Edsel és Bret Witter könyvéből minden igyekezetük ellenére is egy kifejezetten rossz filmet forgattak.

Clooney már azzal is lejjebb pakolta a lécet, hogy a Jó estét, jó szerencsét! alaposan átgondolt, múltba révedő esztétikai választásait – lassan tempózó történetvezetés, fekete-fehér képi világ – most pusztán nosztalgikus hangvételre cserélte. A Műkincsvadászokat nyugodtan odasorolhatjuk a 2012-ben megvastagodott nosztalgiafilmes vonalhoz, amely letűnt korokat és azok filmstílusát kelti életre azért, hogy gondtalanul szórakoztathasson (ld. A némafilmes). A 60-as évek epikus háborús kalandfilmjeit (Navarone ágyúi, A piszkos tizenkettő stb.) felidéző Clooney-éknak viszont épp a szórakoztatással akadnak komoly gondjai. 

Ahogy a hasonló hangvételű Kelly hősei, úgy a Műkincsvadászok is viccre veszi a második világháborút, amiben csak az a kínos, hogy a Clooney-Heslov írópárosnak mindössze egy poén jutott az eszébe. Pedig a Hitlert arcon géppuskázó Becstelen brigantyk óta tényleg nincsen tabu a témában. A Műkincsvadászok viccei mégis a rosszízűtől (ld. „Hitler megírta a Mein Kampf című romantikus regényét”) az elcsépelten át (ld. a szószátyár fogorvost) a laposig (ld. bármelyik jelenetet) terjednek – mosolyt csak Matt Damon karakterének tört franciája csalhat úgy a szereplők, mint a néző szájára.

Humor híján viszont csak a pátoszos dráma marad, ami a megfelelő azonosulási pontok híján téveszt célt. Clooney a Kelly hőseiben vagy A piszkos tizenkettőben ma már túlnyújtottnak tetsző alapozó szakaszt spórolja ki filmjéből, aminek pedig bármiféle náci aranynál világosabb a funkciója. A Műkincsvadászok éppen azzal a húsz perccel rövidebb példaképeinél, amelyben Reisman őrnagy vagy a cinikus Kelly megismeri leendő csapattársait, vagyis ami során vászonra vésik a szórakoztatóvá fazonírozott sztereotípiák tulajdonságait. A művtöris szekció viszont olyannyira jellegtelen, hogy még egyszavas jellemzéseket is nehéz lenne melléjük biggyeszteni – ennek köszönhetően pedig a túlfújt drámaisággal színre vitt halálesetek sem csalják elő a kívánt érzelmi hatást.

A tulajdonságok nélküli emberek egymás közötti kapcsolatai ugyanúgy nem képezik a háborús mese tárgyát, mint az érdekfeszítő kalandok. Ritka az olyan hollywoodi film, ami a sztori kedvéért kidobja a történelmi hűséget az ablakon, és mégsem tud izgalmasat tódítani. A Műkincsvadászokból pont az a gyermeteg amerikai világkép köszön vissza, amelynek naivitása a hollywoodi dramaturgia sarokköve – itt viszont a több szálú, széttöredezett történetgörgetés miatt nem tud érvényesülni. Mindegyik műkincsvadász más-más városban kutat, de a különféle sztorik egyszerre elnagyoltak és elaprózottak: leginkább a semmi történik két órán keresztül.

A filmen az összetrombitált sztárszínészek sem javítanak. Megfelelő alapanyag híján se George Clooney, se Matt Damon nem bír olyan karizmával, ami önmagában drámát, netán humort vinne a vászonra. A szkript pedig se Bill Murray faarcú deadpan-humorát, se John Goodman börleszkes bumfordiságát nem kamatoztatja – jellemzően az egyetlen szellemes figura Bob Balabané, aki a tőle várt szemüveges balek valamelyest élelmesebb kiadását hozza.

Tanulság viszont bőven akad, Clooney szájbarágással keretezi a művet. A háborúban nem fontos a kultúra, pedig pont azért harcolunk – okítja az elnököt már a nyitányban Stokes, aki a történet végére már elfogadhatónak tartja az emberáldozatot a művészetért. Jellemfejlődését öregkori énje példázza, aki ősz hajjal, unokájával együtt szemléli a helyére visszaállított Bruges-i Madonnát. A kultúra fontosságáról szónokolni még akkor is szimpatikus gesztus 2014-ben, ha azt történetesen egy álomgyári tömegfilmben teszik. Kár, hogy az alkotóknak két bővített mondatnál több nem jutott erről az eszébe.