Pompeji
2014.02.20.

A Pompeji című filmbe egyértelműen pozitív fordulatot hoz, amikor kitör végre a Vezúv. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Ám mire ide eljutunk, túl kell esnünk a kínos előjátékon (értsd: cselekmény), elvégre nem katasztrófafilm a katasztrófafilm valamiféle sztori nélkül. Már, ha Paul W. S. Anderson mozija kapcsán beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. A rendező koncepciója egyébként nem is volna annyira rossz: ha a néző látta már valahol (a helyszínen vagy a történelemkönyvekben) a megkövült múmiákat, ismeri azt a borzongató kíváncsiságot, amely a pillanatba fagyott múltat szemlélve lesz úrrá rajtunk – szeretnénk többet tudni a mára múzeumi kiállítási tárggyá lett, egykor lávahalált halt csókolózó párról vagy épp a nyugodtan heverésző kutyáról. 

Kanyarít is ehhez az igényünkhöz a film valami sztoriszerűt (már a párhoz, nem a kutyához), ez azonban minden katasztrófafilm-hagyományt megcsúfolóan sablonos és érdektelen, pedig a cél, ugye az volna, hogy a néző elkezdjen érzelmileg kötődni a karakterekhez, hogy aztán a kataklizma bekövetkeztekor együtt sírhasson és jajveszékelhessen velük. Nos, ez nem jön össze, így végig a Vezúvnak szurkolunk. 

Pedig akad egy kelta hősünk, Milo (Kit Harington), akit elhurcolnak gladiátornak, meg egy arisztokrata lányunk, Cassia (Emily Browning), akit – hogy kettőjük plátói románcát ne csak a láva fenyegesse – egy római szenátor, Corvus (Kiefer Sutherland) egészen Pompejiig üldöz a szerelmével. Hármuk kapcsolati háromszöge egészen elképesztő színvonalú párbeszédeket eredményez – távirati stílusban: Cassia demokrata és feminista, Corvus pszicho- vagy/és szociopata, Milo pedig szereti a lovakat, mert lovas nemzet fia. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Pompeji részben az úgynevezett peplum vagy más néven „kard és szandál” filmek közé sorolható – ezek lényege, hogy tárgyukat az antikvitásból merítik (a Bibliától a rómaiakig), és mitológiai témákat ugyanúgy feldolgozhatnak, mint történelmi eseményeket; főszerepüket pedig mindig egy kigyúrt színész (többnyire volt testépítő) alakítja. A Pompeji első fele egyértelműen erre a zsánerre hajaz (morgolódik ugyan időnként a Vezúv, de a hangsúly sokkal inkább a gladiátor-játékokon, a véres összecsapásokon meg a szerelmi bonyodalmakon van, nem pedig a katasztrófafilmek aprólékosabb, az azonosulást megkönnyítendő karakterábrázolásán). Az első kődaraboknál és fortyogásoknál még szereplőink sem veszik igazán komolyan a tűzhányót, az azonban egyre nyomósabb érveket vonultat fel (földrengés, lávafolyam, cunami, füstmérgezés), és végül maga alá is temeti a kard és szandál műfajt – kardostul, szandálostul. A Pompeji utolsó harmada (egyébként valószínű, hogy épp emiatt született meg a film) egy fékevesztett rombolás, sikoltozás, patak vér, korom- és füstfelhő, árvíz, hegy- és földomlás, tömegkatasztrófa, mini apokalipszis – mindez 3D-ben. 

Egyszóval: történelmi hűséget vagy elmélyült karakterábrázolást ne várjon senki a Pompejitől, a film mindössze apropónak használja a tűzhányót és az elpusztult várost ahhoz, hogy a 3D-s tömegkatasztrófát, valamint a kockás hasakat, a duzzadó bicepszeket és az aréna brutális párharcait bemutathassa. Épp ezért a film valósággal ledobja magáról a ráerőltetett sztorit, kicsit olyan érzést keltve, mintha valami „popcorn pornót” néznénk (a szado-mazo fajtából), amelyben teljesen felesleges flashbackekkel megindokolni, hogy Milo miért utálja a rómaiakat gyerekkorától, mint ahogy annak sincs sok értelme, hogy bemutassák, milyen Cassia családi élete (a mama: Carrie-Anne Moss, a papa: Jared Harris), mivel a lényeg úgyis az akción van, amit meg a gladiátorok és a Vezúv szállítanak.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Főként a speciális effektek stábját dicsérhetjük hát a Pompeji apropóján – a tűzhányó kitörése, a madártávlatból bemutatott földcsuszamlás, a bugyogó láva és a hirtelen vágások, melyeknek köszönhetően máris az egymást taposó, menekülő tömegen belül vagyunk, tényleg hatásosnak mondhatók. Ahogyan az orrunk előtt lehulló kődarabok vagy a kavargó pernye is értelmet ad a 3D-nek, és a keretes szerkezetre (a film elején és végén a megkövült pár megidézése) sem mondhatjuk, hogy ne volna átgondolt. Mindez a látvány mégis édeskevés ahhoz, hogy a történet hiányosságait és az archaikusra vett rémes párbeszédeket feledtesse: kifejezetten kínos nézni, hogy az ömlő lávafolyam ellenére a gladiátorok a végsőkig vívnak egymás ellen az arénában, vagy hogy Corvusnak sokkal fontosabb, hogy betartassa a többiekkel a kasztrendszer etikettjét, mint hogy menekülőre fogja végre. 

A Pompeji egy tökéletesen felesleges, különböző helyekről összeollózott peplumba csomagolt katasztrófafilm, ami ugyanúgy lenyúl beállításokat a Gladiátorból, mint ahogyan gátlástalanul „idézget” a Starz tévésorozatából, a Spartacus: Vér és homokból is. De Milo képességét is láthattuk már A suttogóban, csak ott épp Robert Redford értett a lovak nyelvén, és mintha a katasztrófával dacoló, a különböző társadalmi osztályokból származó szerelmespár tematikája is felbukkant volna már egy Titanic címre hallgató filmben. És sajnos ezeknek mindegyike jobban sikerült a Pompejinél.
Cím:  Pompeji,  Rendező:  Paul W. S. Anderson,  Forgatókönyvíró:  Janet Scott Batchler, Lee Batchler, Julian Fellowes, Michael Robert Johnson,  Zeneszerző:  Clinton Shorter,  Operatőr:  Glen MacPherson,  Szereplő:  Kit Harington, Carrie-Anne Moss, Kiefer Sutherland, Emily Browning