Pinchas Zukerman és a Fesztiválzenekar
2014.02.18.

Vannak koncertek, amelyek csak félig-meddig váltják be a közönség előzetes reményeit. RÁKAI ZSUZSANNA ÍRÁSA.

Vannak koncertek, amelyek legfőbb vonzereje a műsorban rejlik, legyen az akár klasszikusan mértéktartó, akár egyedi, szellemes vezérfonálra fűzött alkotások sora. Vannak, amelyek főszereplője a szólista, másoké a karmester vagy éppen a fellépő együttes. És akadnak olyanok is, amelyek csak félig-meddig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, egészen másféle élményt nyújtva, mint amire az ember számított.

Pinchas Zukerman, Amanda Forsyth
Pinchas Zukerman, Amanda Forsyth

A Budapesti Fesztiválzenekar február 10-i hangversenye ilyen, a várakozásokat csupán részben beteljesítő esemény volt. Noha az este programját a művészek – az érdeklődők nagy számára való tekintettel – már negyedszer játszották végig, a közönség teljesen megtöltötte a Zeneakadémia Nagytermét. Nem utolsó sorban alighanem azért, mert a Vivaldi, Max Bruch, Mozart és Mendelssohn műveit felvonultató, kellemes melódiákkal kecsegtető, ugyanakkor viszonylag lazán szerkesztett műsor két különleges szólista, a világhírű Pinchas Zukerman és a kevésbé ismert, de partnerének neve mellett feltétlenül érdeklődésre számot tartó Amanda Forsyth fellépését ígérte. Aki azonban e két művész interpretációiért látogatott el aznap este a Liszt Ferenc térre, ha nem is csalódott feltétlenül a várakozásában, alighanem már az első percek után kénytelen volt átértékelni valamelyest a hangversennyel kapcsolatos elvárásait. A karmesterként és hegedűsként pódiumra lépő Zukerman, illetve a csellista Forsyth személyisége ugyanis a legkevésbé sem simult harmonikusan egymáshoz, így a koncert egészét voltaképpen kizárólag a zenekar egyenletesen nagyszerű teljesítménye fogta össze.

Budapesti Fesztiválzenekar
Budapesti Fesztiválzenekar

Masszív és megbízható jelenlétükre feltétlenül szükség is volt, mivel a műsor első felét igencsak változatos, hangulatukban és színvonalukban egyaránt tarka szolisztikus megnyilvánulások uralták. Az este nyitányaként szolgáló kettősverseny, Vivaldi B-dúr concertója (RV 547) lendületes felütése ellenére meglehetősen bizonytalan benyomásokat ébresztett, mégpedig elsősorban Amanda Forsyth előadásmódjának köszönhetően. A művésznő ugyanis, noha kétségkívül nem a historikus praxis neveltje, és játéka – Zukermanéhoz hasonlóan – elsősorban a 20. század közepére jellemző interpretációs attitűd méltóságteljes sztáröntudatának jeleit viselte magán, sajnálatos módon nélkülözni látszott ennek a magabiztosságnak annyira vonzó, erőteljes muzikalitását. Csellóhangja fényes és határozott volt ugyan, de sokszor nyers, formálása kissé csiszolatlan. Hiányzott belőle mindaz a fölényes könnyedség, amellyel Zukerman tagolta a szólóhegedű megszólalásait, arra irányuló törekvése pedig, hogy energikusan jelezze szólamának dús, nem egyszer határozottan vaskossá váló karakterét, enyhén elsietett fordulatokat eredményezett, amelyekhez a zenekari szólamok élénk, de némiképp kínos figyelemmel igyekeztek alkalmazkodni. Az enyhén billegő concerto ennek következtében a friss és hajlékony párbeszédesség erénye mellett a régebbi iskola pregnáns motorikusságának sugárzó fényéből is sokat veszített. Hasonlóan alakult Max Bruch két szólócsellóra és zenekarra készült kompozíciójának (Canzone, op.55 és Adagio kelta dallamokra, op. 56.) sorsa is: Forsyth kevéssé érzékeny figyelmének következtében a művek szépen ívelt melódiái, gazdag harmóniafüzérei jólesően szakszerű ötletek kissé darabosan összeillesztett sorozatává váltak.

Pinchas Zukerman
Pinchas Zukerman

A Haffner-szerenád nehézkessége ugyanakkor Zukerman elképzelésében gyökerezett. A csillogó fényű hegedűhang és az esendően elvékonyodó, de magabiztosan, csaknem kacéran formált frázisok, a régivágású szólista kissé fáradtan, nemtörődöm módra felvázolt, mégis elegánsan pergő futamai önmagukban rendkívül élvezetesnek bizonyultak ugyan, a teljes mű megformálását azonban a művész javarészt a tematikus ötletek, a dallami elemek kiemelése felől közelítette meg, és ez terjengőssé változtatta az egyes tételek egyébként nagyon is céltudatos, egyszerű szerkezetét. Egyedül a koncert második felében elhangzott Mendelssohn-kompozíció, az Olasz-szimfónia (op. 90) szabadult fel igazán a problémák nyomása alól, már csak azért is, mert a művet karmesterként irányító Zukerman melodikus fantázia iránti igényét végre minden tekintetben kielégítette a szerzői invenció. Bár az alkotás nyitótételének örökmozgó elevenségét kissé testes tuttik fogták vissza, a mértéktartóan arányos forma tisztasága és a ragyogó hangoszlopok szépsége remekül ellensúlyozta mindezt, megünnepelve, hogy a művészi szándék és a megvalósítás pontossága végre összetalálkozott.

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2014. február 10.