Szuhovo-Kobilin: Tarelkin halála / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
2014.03.10.

A Thália Színház Humor Fesztiváljának alighanem legnagyobb meglepetése volt a vásárhelyi Tarelkin halála. Már abban az értelemben, hogy erre a fesztiválra kapott meghívást; ilyen és hasonló című darabok ritkán vonzzák az önfeledt kacagásra vágyó publikumot… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Annak csak örülni lehet, hogy a fesztivál szervezői nem egynyári bohózatokkal, kabarékkal, ezerszer játszott komédiákkal töltötték ki a programot, hanem igyekeztek a színpadi humor változatos fajtáit, formáit megmutatni. Így kerülhettek a palettára olyan előadások is, melyeknél a humor inkább eszköz, mint cél, és amelyek a fesztiválszereplés alkalmával szélesebb közönségréteghez juthatnak el. Mégis, talán van határ, melyet nem szerencsés átlépni. Hiszen egy formailag érdekes, szakmailag kvalitásos művészszínházi produkció nehezebben találkozik a másra váró, mást elváró publikummal. Ha a marosvásárhelyi Tarelkin halála egy olyan mustra programján szerepel, mely fiatal alkotók izgalmas formai törekvéseit helyezi középpontba (már ha volna ilyen fesztivál nálunk), alighanem megkülönböztetett figyelemben részesült volna. A humorfesztiválon azonban könnyen csalódást okozhatott a nézőnek – beleértve magamat is.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Nem mintha a Tarelkin halálából ne lehetne frenetikus humorú, szatirikus élű előadást létrehozni, hiszen Szuhovo-Kobilin drámája elsősorban a gogoli hagyományokból táplálkozik. Antihőse, az eladósodott hivatalnok, Tarelkin úgy próbál menekülni hitelezői elől, hogy felveszi közelmúltban elhalálozott lakótársa személyazonosságát. Ami talán sikerülne is, ha közben nem vágná fejszéjét egy másik, jóval nagyobb fába; ha nem próbálná főnökét, Varravint a tőle ellopott papírokkal megszorongatni. Csakhogy Varravin felismeri, s ettől kezdve mindent megtesz, hogy a papírokat visszaszerezze. A direkt leleplezést nem kockáztatja meg, ám - kihasználva, hogy közben fény derül a lakótárs elhalálozására -  letartóztatja Tarelkint, a halálból visszatért „fordult farkast”. Ezzel beindítja a koncepciós perekére emlékeztető gépezetet; a fensőbb kívánalmat felfogó rendőrök nem válogatnak az eszközökben, hogy bizonyítékokat szerezzenek Tarelkin fordult farkas voltára, s végül célt érnek. Pontosabban Varravin ér célt, hiszen a sarokba szorított Tarelkin visszaszolgáltatja az iratokat. Mondani sem kell azonban, hogy rá sem sújt le a törvény elrettentő szigora; igazán rosszul legfeljebb a hatalom körein kívül állók, az igazukat naivan keresők járnak. 

A történet alighanem minden rendszerben és minden időben erős áthallásokkal bír, így kiválóan alkalmas arra, hogy humorának abszurd ízét, filozófiáját némileg zárójelbe téve kemény és harsány szatíra szülessen belőle a színen. De Szuhovo-Kobilin komédiája éppen abszurditása, illetve a gépezet kiismerhetetlenségének és legyűrhetetlenségének szinte kafkai víziója miatt tér el Gogolétól, s emiatt lehet alapja egy más irányba haladó - akár az abszurd, akár a kafkai atmoszféra, akár az intellektuális-filozofikus analízis felől közelítő - előadásnak. A marosvásárhelyi bemutató ifjú orosz rendezője, Tufan Imamutdinov pedig a legkevésbé a szatirikus hang és a gogoli humor felől közelít az előadáshoz. Foltokban persze ez is megjelenik a játékban, de a szürreális poézis adja az alaptónust. A történetben inkább csak mellékesen, dramaturgiai elemként megjelenő babonák, transzcendens képzetek, víziók felerősödnek. A játék szakralitását pedig nem annyira abszurd, hanem inkább burleszk-szerű, helyenként blődli ízű humor ellenpontozza. 

László Csaba, Ciugulitu Csaba
László Csaba, Ciugulitu Csaba
A szakrális-szürreális sík meghatározó eleme a sirató kórus, mely már az első képtől orosz egyházi énekkel kíséri a játékot. Később különös, látomásszerű alakok - fejüket gallérjuk csuklyaszerű meghosszabbításával eltakaró, egyenöltözéket viselő férfiak – jelennek meg, a szolgáló pecabotot hajigálva megy körbe a színen. Az erős, hatásos képek nem minden esetben fejthetőek fel pontosan, de kitűnően simulnak a kar által megteremtett atmoszférába, és sajátos, originális értelmezés reményével kecsegtetnek. Sajnos, nem túl sokáig. Mert ahogy halad előre az első felvonás, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy mindez nem egy eredeti színházi nyelv része, csupán egy formaérzékeny rendező által az előadásra aggatott dekoráció. A poétikus képek ugyanis egyre ritkulnak, a kórus gyakorlatilag feleslegessé válik, a cselekmény pedig alig halad előre. Tufan Imamutdinov mintha abszolút nem törekedne arra, hogy a cselekmény hátborzongatóan cinikus logikáját megéreztesse, sőt, még arra is alig, hogy megértesse. (Azon sem csodálkoznék, ha a darabot nem ismerő néző a felvonás közepére elvesztené a cselekmény fonalát.) 

Berekméri Katalin, László Csaba
Gecse Ramóna László Csaba
A második felvonásban pedig mintha egy másik előadás kezdődne. Azért „mintha”, mert az alaptónus elhalványul és a szakralitás valamelyest háttérbe szorul ugyan, de a rendező formaérzékenysége, poézis iránti vonzalma továbbra is nyilvánvaló (például a kihallgatottak villanásszerű színpadi jelenlétének megkomponálásában). Ám a fő szólamot a második felvonás mintegy háromnegyedében a nyomozás lefolytatásával megbízott rendőrkompánia burleszkbe illő szerencsétlenkedései és kegyetlenkedései, pirruszi győzelmei és pofára esései teszik ki, dominánssá téve az első felvonásban még inkább csak ellenpontozó funkciójú blődlit. Egészen az utolsó, igazán emlékezetes jelenetig, Tarelkin bukásig és eszméléséig. A sötét tónusú jelenet, melyben már-már a túlvilág iránti vágyakozás hangja szólal meg, utólag megérteti (de az előadás egészére nézve azért nem igazolja) a szakralitás és a transzcendencia középpontba helyezésére irányuló alkotói intenciót is. Ebben nagy szerepe van az utolsó monológot letisztult egyszerűséggel, különösen szuggesztíven elmondó László Csabának, aki korábban önhibáján kívül elveszett kicsit az előadás sűrűjében, s akinek Tarelkinje itt válik valóban drámai (anti)hőssé. 

Fotók: Boda L. Gergely
Fotók: Boda L. Gergely
Ezt megelőzően az előadás központjában jórészt Galló Ernő rendőrbiztosa áll. Galló néhány biztos mozdulattal felskicceli az előrejutásért mindenre hajlandó, elismerést és jutalmat fanatikusan szomjazó, ám mindehhez semmilyen képességgel nem rendelkező kisember alakját, hogy azután ne elmélyítse a karaktert, hanem a képességek nélküli ambíció szánalmasan komikus működését, illetve annak következményeit mutassa meg. Szakmailag feltétlenül méltánylandó az az energia és szakmai tudás (beleértve a fizikai képességeket is), mellyel Galló a figura szerencsétlenkedéseinek hosszú sorát kidolgozza, ám ez a humor - mivel minden színészi változatossága ellenére is egytónusú - meglehetősen hamar kiismerhetővé, következésképpen unalmassá válik. És némiképp hasonló érvényes a további alakításokra is. Tollas Gábor kerületi rendőrkapitánya hol dörzsöltebbnek, hol lomhábbnak tűnik beosztottjánál, s lassú, kimért mozdulataival precízen ellenpontozza társa izgékonyságát, Korpos András, a bamba balek Satala alakítója pedig éppen csak kicsit játszik rá a közte és Galló Ernő közti éles alkati különbségre, s ebből meg is teremti a komplementer figurát. Ciugulitu Csaba is kiválóan kamatoztatja alkati adottságait, s ruházza fel démoni külsőségekkel Varravint, a kisebb-nagyobb epizódokban pedig hatásosan karikírozott karaktereket villant fel - többek közt – Berekméri Katalin, Bányai Kelemen Barna, Ördög Miklós Levente, Gecse Ramóna

Valamennyien jól simulnak a rendező által megteremtett színpadi világba, így nem lehet játékuknak olyan mélyrétege vagy ambivalenciája, amely igazán érdekes maradna akkor is, amikor a kiismerhető előadás maga már nem sok érdekességet, meglepetést tartogat. Miként Liliya Baymashkina díszlete és jelmezei is addig érdekesek, fantáziadúsak, amíg döntő szerepet játszanak az első felvonás különös képeinek megteremtésében; a képek elhalványodásával, háttérbe szorulásával a térelemek és a ruhák is konvencionálisabbá válnak. A míves, gondosan megkomponált, egyértelmű szakmai erényeket mutató előadást pedig semmi sem menti meg attól, hogy unalomba fulladjon. 
Szerző:  Alekszandr Szuhovo-Kobilin,  Rendező:  Tufan Imamutdinov,  Fordítás:  Elbert János,  Jelmez és díszlet:  Liliya Baymashkina,  Zenei vezető:  Boros Emese,  Mozgás:  Monica Moldovan,  Szereplők:  Ciugulitu Csaba, László Csaba, Tollas Gábor, Galló Ernő, Ördög Miklós Levente, Bokor Barna, Kovács Botond, Berekméri Katalin, Gecse Ramóna, Bányai Kelemen Barna, Korpos András, Bartha László Zsolt, Szabadi Nóra, Somody Hajnal, Benő Kinga, Fodor Piroska, Csíki Hajnal