Kocsis Zoltán és a Concerto Budapest
2014.02.13.

Hol tartott Bartók és hol a nála egy generációval idősebb Debussy egy kimerevített zenetörténeti pillanatban, a századforduló körüli évek idején? Erre a kérdésre kereste a választ Kocsis Zoltán a Concerto Budapest élén. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Kocsis Zoltán
Kocsis Zoltán

Köztudott, hogy Bartók számára a népzene és Debussy jelentette azt a kettős inspirációt, mely eszmei alapot szolgáltatott érett stílusának megteremtéséhez. Így aztán ha egy karmester a két zeneszerző műveiből állít össze műsort, kézenfekvő olyan darabokat válogatni, melyek bemutatják e hatást. Egy Debussy–Bartók-esten például mindenképpen helye lehet Bartók Két kép (op. 10, BB59 – 1910) című művének, melyben az első tétel, a Virágzás a maga hangzásvilágával, harmóniáival egyértelműen tanúskodik a nagy francia előd termékenyítő jelenlétéről. Kocsis Zoltán legutóbb karmesterként Keller András zenekara, a Concerto Budapest élén vendégeskedve nem ilyen műsort vezényelt. Ő ezúttal nem a két zeneszerző közti szálakat akarta felmutatni, más kérdés izgatta: hol tartott Bartók és hol a nála két évtizeddel idősebb Debussy egy kimerevített zenetörténeti pillanatban, a századforduló körüli esztendőkben? Erre a kérdésre kereste – és kínálta – a választ ez a hangverseny.

Fejérvári Zoltán
Fejérvári Zoltán

A koncert első részében Bartók-, a másodikban Debussy-műveket hallottunk. A szünet előtti részt két scherzo töltötte ki. A Négy zongoradarab (1903/04) utolsó tétele funkcionált bevezető számként (ezt Kocsis hangszerelésében hallottuk), utána a szintén 1904-ből származó – egészen 1961-ig kiadatlan és bemutatatlan – Scherzo zongorára és zenekarra (op. 2, BB35) következett. A szünet után először Debussy Images oubliées ciklusa hangzott el 1894-ből – a három (szintén sokáig lappangott) zongoradarab közül a Pour le Piano sorozatban helyet kapott középsőt (Sarabande) Ravel hangszerelte meg, a két szélső orkesztrációja ismét Kocsis munkája. Finálé gyanánt pedig egy nagyzenekari opus, A tenger koronázta meg a műsort, az 1905-ös esztendő képviseletében. Kettős kapocs feszült tehát a Bartók- és a Debussy-válogatás tételei között: a keletkezés nagyjából azonos ideje, no meg a Kocsis-hangszerelések jelenléte.

Ez utóbbiakról érdemes összefoglalóan szólni. Kocsis e tételekben nem a Brahms g-moll zongoranégyesét 1937-ben zenekarra hangszerelő Schoenberg (vagy az Egy kiállítás képei szimfonikus átdolgozását 1922-ben elkészítő Ravel) által járt utat választja – vagyis nem modernizál, hanem historizál. Ő maga így fogalmaz: „fő célom volt az anakronizmus elkerülése”. Ez azt jelenti, hogy Kocsis Bartókot hangszerelve olyan megoldásokat keres, amilyeneket maga a zeneszerző választott volna, Debussyt hangszerelve pedig olyanokat, amilyenek a musicien français gondolkodására, ízlésére jellemzők. Analógiákként szolgálnak az egykorú eredeti zenekari művek, a maguk felrakásával, színeivel. Máskor is hallottuk már Kocsis e hangszereléseit, így csupán megerősíthetjük, amit már sok kritikus sokszor leírt: az eredmény kongeniális. Nemcsak a hatalmas szakmai tudás ejti zavarba a hallgatót e hangszerelések hallatán, de a kocsisi munka értelmező, stíluskritikai hozama is. Bartók-hangszerelése a Scherzóban zenekari színekkel nyomatékosítja a tétel Richard Strauss- és Dohnányi-követő stílusát, a századforduló posztromantikus német és verbunkos gyökerű magyar nemzeti hangjának különös keveredését. Ez tehát egyszersmind válasz is a bevezetőben feltett kérdésre: húszas évei elején itt tart Nagyszentmiklós fia, a Strauss-imádatnál és a verbunkos-csárdás idióma magyaros hangvételénél. Kocsis Debussy-hangszerelései pedig a századforduló ízig-vérig újító szerzőjének elmosódott pasztell árnyalatait használják: sávokat, foltokat, erőteljesen vizuális hangzáselemeket – mint tette Debussy maga is, például az est interpretációs csúcsteljesítményében, a rendkívüli érzékenységgel és szuggesztivitással megszólaltatott A tengerben, melyről eszünkbe juthat, amit Stravinsky mondott Beethoven Nagy fúgájáról: abszolút kortárs zene, és mindörökre az is marad.

Concerto Budapest
Concerto Budapest

Az op. 2-es Scherzo fiatal zongoraművész, Fejérvári Zoltán hangszerén csendült fel. A legkiválóbb új tehetségek egyike ő: nyitott, fogékony, sokoldalú (a közelmúltban Stockhausen Kreuzspieljében hallottam, szintén Kocsis vezényletével). Igényesség, nemesen kifinomult ízlés, makulátlan hangszeres tudás jellemzi – de az imponáló virtuozitás bárminő fitogtatásának olcsó szándéka nélkül. Ritka madár tehát: intellektuális muzsikus. Az ilyesmi nemcsak erény, egyszersmind veszély is, az intellektualizmus ugyanis hajlamos megfékezni a szenvedélyt. Ha volt (igen csekély) hiányérzetem az op. 2-es Scherzo remek zongoraszólóinak hallgatása közben, az legfeljebb ez lehetett: kicsit jobban be lehetett volna fűteni abba a kemencébe – valamivel több temperamentumot, magasabb hőfokú lobogást is elbírt volna ez a posztromantikus zene, a maga Straussos-magyaros keverékhangjával. De az élmény középpontjában nem a hiányérzet, sokkal inkább az ámulat és élvezet állt: Fejérvári az elkövetkező évtizedek egyik legfényesebb hazai zongorista-ígérete.

És a Concerto Budapest? Az est minden percében érezhető volt, milyen fontos nekik ez az este. Keller András, aki maga is eljött meghallgatni Kocsis keze alatt zenekarát (gazda szeme hizlalja a jószágot), ünnepi muzsikusgárdát állított ki ez alkalomra, és az is bátran megállapítható, hogy az ünnepi muzsikusgárda ünnepi színvonalon játszott. A karaktereknek és színeknek az a pazarló bősége, amely a négy elhangzott műsorszámot jellemzi, Kocsis maximalista vezénylése nyomán hangzó valósággá vált. Telt és tartalmas vonós hangzás, virtuóz fúvós szólók, ütők és hárfák éles vagy épp elmosódott színei, életerős tuttik és részletezően finom kamarazenei megnyilvánulások. Mindez együtt: négy pompás mű pompás előadása – csúcsteljesítmény. 

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2014. február 6.