The Better Angels / 64. Berlinale
2014.02.17.

Lehet, hogy a mozinak új mágusa született. A Terrence Malick keze alatt formálódott ismeretlen elsőfilmes munkája a film legelemibb kifejezőeszközeivel hozza létre a szavakkal leírhatatlan varázslatot. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Egy fekete-fehér film Abraham Lincolnról az ikonikus név elhangzása nélkül. Egy tizenkilencedik században játszódó mozi kosztümök nélkül. Egy film a történelem egyik legfontosabb alakjáról anélkül, hogy bármit megtudnánk róla vagy az őt formáló körülményekről. Az enigmatikus The Better Angels a leggyönyörűbb dolog, ami mozivásznon történhet – megrázó, kifinomult és lélegzetelállítóan jelenvaló. Bár valamilyen módon hírt kell adni erről az először a Sundance fesztiválon, majd Európában a Berlinálén feltűnt alkotásról, minden róla szóló szöveg önkéntelenül suta és darabos marad – mint most ez az írás is.

A. J. Edwards nevét korábban csak nagyon vájtfülűek ismerhették, illetve még ők sem: vágó gyakornok volt Az új világ című című Terrence Malick film stábjában, később pedig művészeti tanácsadó a mester következő munkájában. Most pedig író-rendezőként készítette el a tizenhatodik amerikai elnök indianai tanyán töltött éveiről ezt a filmet, ami egészen különlegesen poétikus és bensőséges módon ragadja meg a nagyjából egy évnyi időszakot.

Edwards ugyanis nem mesél – abban az értelemben nem, hogy számára nem a történelmi tények érdekesek, sőt még az sem, hogy vajon milyen, a későbbiekben őt meghatározó jellemvonások vagy hatások fedezhetők fel a korai években. A kiindulópontot, és a legfeljebb néhány bekezdést kitevő narráció forrását – amint a berlini közönségtalálkozón megtudtuk – Lincoln egyik unokatestvérének kései, huszadik század elején készült interjúja jelentette, amelyben hosszan mesél erről az időről. Ebből azonban Edwards olyan külön világot hozott létre, ami nem a múltnak valamilyen megismétléseként van elgondolva, hanem egy csak a vásznon lélegző, önálló univerzumként létezik.

Mert a The Better Angels nem ábrázol semmi rajta kívül állót: minden a vásznon és a nézőben történik meg. Nem azt látjuk, hogy olvad a hó, hanem azt, hogy éppen most vált halmazállapotot a jég; nem halljuk, hogy csörgedezik a patak, hanem ott és akkor ütközik a víz az útjában álló köveknek; nem elhangzanak a szavak, hanem abban a pillanatban formálódik szóvá a gondolat; nem gesztusokon keresztül ismerjük meg a szereplők egymáshoz való viszonyát, hanem a szemünk előtt válik simogatássá vagy pofonná egy érzelem. Így aztán ezt a filmet nem megnézzük, hanem megtörténik velünk.

Most minden rendes kritikában az elemzés következne, de igazából egyszerűen nem tudom, mi a titok nyitja. Látjuk, ahogy a nagy szegénységben élő család minden tagja tesz-vesz: az apa kaszál, a nagyobbik fiú ökörrel és faekével szántja a kis földdarabot, az anya (mindkettő) főz, takarít. Közben pedig hihetetlen evidenciával öleli körbe őket az egyébként semmilyen értelemben nem különleges vagy fenséges természet. De Edwards nem is realisztikusan ábrázolja a természetet, a film minden pillanata és minden eleme egy tudatos konstrukció része, amely nem a valóság valamely momentumát kívánja megidézni, hanem egy mozipillanatot próbál létrehozni. A The Better Angels hihetetlen plaszticitású fekete-fehér, enyhén szemcsés képei szinte kivétel nélkül alsó gépállásból készültek, gyakran centikre a talajtól. Az állandóan felfelé fordított tekintet, a széles látószögű lencse és az ebből fakadó torzulás a kép szélein, valamint a rendkívül finoman gördülő, állandó mozgó, gyakran kézben hordott kamera egyedi vizuális élményt hoz létre. Ez a nem verbalizálható, minimális történet szinte kizárólag a képekben történik meg. Fontos ehhez hozzátenni, hogy Edwards munkájában nincs „tűzijáték”, nincs vizuális sziporkázás: a lehető legnagyobb egyszerűség hozza létre a teljességet.

Hozzátartozik még a nagy tudatossággal megkomponált hangsáv: az egész idő alatt hangsúlyosan jelen lévő atmoszférikus zörejekre tevődik rá a kevés párbeszéd, amelyek viszont voice-over jellegűek, így az az érzésünk, mintha a dialógusok bennünk szólalnának meg. Végül erre tevődik rá a rendkívül komplex, különböző érzelmi hatásokat felkeltő, de mindig visszafogott zene. Képek és hangok eme elegyéből jön létre egy állandó, érzelmileg telített, időnként idegtépő feszültséggel, máskor nyugalommal, majd szorongással teli hangulat, amelyről az idő előrehaladtával egyre kevésbé tudjuk eldönteni, hogy bennünk vagy a filmben van-e jelen.

„Egy szóban: érzelem.” - hangzik Samuel Fuller legendás válasza Belmondo mozi lényegét érintő kérdésére Godard Bolond Pierrot-jában. Nem tudom megfogalmazni, hogy mit tud meg, mit érez az ember, miután végignézi ezt a filmet. Csak azt tudom, hogy olyan szintű, valójában indokolhatatlan, szavakba önthetetlen megindultság vesz erőt rajtad a végére, ami csak a legnagyobb pillanatok és művek sajátja. Olyan szinten involváló és intenzív filmes jelenléttel bíró moziélményre kell gondolni, mint amit a 2001: Űrodüsszeia zárószekvenciájában, vagy mondjuk Az őrület határán (The Thin Red Line) csatajelenetei közben élünk át. Csak Edwardsnál mindez kevésbé grandiózus, patetikus módon van jelen. Persze a katarzis szó jut eszünkbe, de talán ennél intimebb, szerényebb és megfoghatatlanabb, amit érzünk. 

Most már csak egy segélykiáltás van hátra: forgalmazók, ne hagyjátok ki ezt a filmet!
Szerző: Gyenge Zsolt
Írta és rendezte:  A.J. Edwards,  Szereplők:  Diane Kruger,  Wes Bentley,  Jason Clarke,  Brit Marling,  Lola Cook,  Casey Roberts,  Cameron Mitchell Williams,  Wayne Pyle,  Reagan Leonard,  Joseph K. Bevilacqua,  Heidi Philipsen,  Tim Duquette,  Ralph Cashen,  Robert Vincent Smith,  Christopher Tighe,  Bruce Bayard,  Phillip X. Levine,  Madison Stiltner,  Zene:  Hanan Townshend ,  Operatőr:  Matthew J. Lloyd,  Vágó:  Alex Milan