Danyi Magdolna: Enyhület és felröppenés
2014.02.13.

A vers helye a világban, a forma által körülzárt, a világ felé mégis megnyitott tartomány költői-művészi dilemmái, kint és bent egyként-kudarca, a beszéd állandó határon-léte: ezek, illetve ehhez hasonló hívószavak alkothatnák meg a 2012-ben váratlan korán elhunyt Danyi Magdolna költészetének összefoglalását. TÓTH ÁKOS KRITIKÁJA.

Még akkor is a szóba foglalható tér és térhiány fontos lírikusának nevezhető a palicsi alkotó, ha költészetének, többféle értelemben is, alig jutott tér, kifutási lehetőség. A diszkréten elegáns, alig 150 oldalnyi verstermést magába foglaló kötet kulturált-befogadóbarát felszíne alatt ugyanis az életút és -pálya zaklatott, lemondásokkal és halasztásokkal tördelt tektonikája húzódik. A kisterjedelmű, mindössze háromkötetnyi költői teljesítés egyik okát mindenképpen Danyi Magdolna irodalmi életútjának másféle vállalkozásaiban kell keresnünk, vagyis abban, hogy a szerkesztő, irodalomtörténész, tanár, nyelvész és fordító munkája mellett a költészet az önkifejezés fontos eszközeként, de időről időre kísérőjelenségként jelentkezhetett csak. A versírásra szánt évek-évtizedek lehetőségei is rendre megrövidültek azonban, hol a személyes sors előre láthatatlan nehézségei, hol a külvilág, a szűkebb-tágabb környezet kivédhetetlen katasztrófái miatt. 


Danyi Magdolna, az induló költő pedig, első, komoly feltűnést keltett verseinek tanúsága szerint nem vágyott sok helyre, beláthatatlan távokra. A Sötéttiszta (1975) című kötet jellegzetes darabjai mindegyre olyan konstelláció kialakítói, melyben a tárgyias-anyagi érdeklődését fenntartó alany az érzékelés és felfogás komplex és gyanú alá vont módszereitől eltávolodva a látás felszabadító és a megnevező mozdulattal eggyévont, megtisztított fenoménjében teremti újra világát. A Sötéttiszta perszónája valójában inkább szemlélő, mint a hagyományos értelemben vett beszélő figura. A kötet valódi „főszereplője” az az ártatlan, éles látás, mely e furcsa költészet vízió nélküli, higgadt látnokát jellemzi, s mely a József Attila-i, celani poétikák objektív-spekulatív indíttatásainak világos erőterében a tájkép „megváltásával” kísérletezik. 

A fiatal Danyinál állandóan a költészet médium-jellege dramatizálódik, amennyiben a szimbiotikus természeti képzelet különféle ábrándjai ellenére a vers mindegyre kénytelen elszenvedni, végigélni az elválasztottság helyzeteit. Mint az üveg, olyanok ezek a versek: legtöbbször simák, jól- és agyoncsiszoltak, tiszta képet nyújtók, maguk szinte láthatatlanok, néha azonban az „emberi” műgondját közbeiktatásként átélő, a vers-ént izoláló, egyenesen felsebző és megjelölő, ellenséges táblák. A „bevérezett gyerekkézzel vak üvegen kaparászó” (az élet dicsérete) lírai én számára alig látszott kiút ebből a tükörfolyosóként magára zárt szituációból, poétikájának megújítása láthatóan nem érkezhetett e végletes helyzetrajz továbbírásának, minuciózus felidézésének újabb fordulataitól, természetes volt hát, hogy a soron következő versek, nem hazudtolva meg e lényeges indítást, másféle eszközökkel közelítettek ugyanegy, megőrzött tárgyához, a világhoz magához. 

Ránézésre és alapos beleolvasásra is gazdagabb és sokrétűbb az a világ, mellyel a Rigólesen című második kötet (1988) szembesít. Nemcsak a stílus talál kalandosabb utakat a leíráshoz, de maga a lírai ént körülfogó (a korábbi versek feszélyező frontalitását felfüggesztő) panoráma is többféle lehetőséggel ajándékoz meg. A Sötéttiszta par excellence gondolati költészete után a Rigólesen újítása az empíria eredményeit is fontos alakokként köszöntő és tudatos alakzatokká változtató költőiség vállalása volt. „Míg ezt kimondtam, / mérföldeket tettem meg.” – ez a távolságot törvényesítő, a felhangzó szó értékét az előélet elhallgatottságával összemérő mondat még lehetne a Sötéttiszta beszélőjéé. Folytatása azonban – „Nyújtod hideg kezed. / Még egy lépés / és megérintelek.” – már biztosan nem származhat tőle, hiszen annak a világnak eleve-tilalmát, a kilépés, tapintás tabuját töri meg üzenetével az új hangra kapott dalnok (megközelítések). Nem mondható, hogy a Rigólesen csupán az átmenet kötete lenne, bár állandóan élhető teret kereső, megterhelő tapasztalatait maga mögött hagyó, olykor futásra késztetett és menekülő, mindenképpen mozgalmas alanya a jövendő megnyugvás lehetőségét áhítozza. 

A Palicsi versek (1995) már a születésük színhelyét kiemelő címével is utal a tartózkodás, a magánál-magában kitartó lakozás adottságára, de még inkább vágyára, melyet – maradást és megmaradást – immáron a puszta életet is érintő megvonások és kiszolgáltatottságok fenyegetnek. Danyi, miközben életét és egzisztenciáját óvja-őrzi a háború sújtotta Szerbiában, szülőhelyén, a hajdani Jugoszlávia nem csak jelképesen füstölgő romjain, a ’90-es évek elején látványosan megújítja költészetét. A három hosszabb Nemes Nagy Ágneshez címzett posztumusz verslevelet, valamint néhány kisebb költeményt tartalmazó kötet szerzője számára - miután, mint menekülését nehezítő ballasztról, lemondott nyelvhasználata minden artisztikumáról - nem maradt más, mint az összeomlásról való tudósítás kötelessége. A versek pszichikai-logikai hitelességről árulkodó haladása nem kelti a megfontoltság, sokszor a megformázottság érzetét sem. Ám valószínű, hogy a Nemes Nagy-költészetet magába-halló, vele a rilkei elégiák hívását is felfogó és a magyar szabadvers-hagyomány Füst Milán által is megjelölt tónusára érzékeny művek esetében azzal a paradoxonnal van-lehet dolgunk, amely a kommentár-szerű, deklamáló költemények olvasásakor a kevéssé szembetűnő költői erények elé sorolja a megéneklés jelentősnek ítélt tárgyait, szándékait. 

Az eseményekkel lépést tartó költő az elkerülhetetlen változás vállalásával, látnivaló, csak felismert létszükséglete és öröksége együttes ajánlatát hajtja végre: „Mondanám: Aki gyermekkorától tudja, / futóhomokra épült a háza, de fákat ültettek ősei, / hogy a szél ne hordja el a termő réteget, annak / számára kell legyen remény.” (levélféle Nemes Nagy Ágneshez III. 3.) Még akkor is kell legyen remény, e megfogalmazások messze tekintő, de nyomasztó égisze alatt, ha a homok, a süppeteg, magába nyelő haza földje máskor keserű, reménytelen kitárulkozások táptalajául szolgál. Elfojtó, végletes tapasztalat, mely szétaprózva bár, de felismerhetőn, újra e líra állandó reflexióban (visszatükrözésben) testet öltő sajátosságára emlékeztet: „Hogy üvegporral lesz teli / a szemed, a szád, a szíved, az agyad!” (rigólesen) A költő, aki kitartóan kívánkozik kedves fái társaságába, példaképeinek tekinti a palicsi park fenyőóriásait, mégsem verhet gyökeret helyzete bizonyosságában, gyökértelen lényként kénytelen számba venni élete kudarcát. 

Köteten kívül rekedt, „hátrahagyott” műveiben, legfőképp 1998-ban megírt utolsó versében már fájdalom nélkül közli a mindenről lemondás hűvös vigaszát, világot felmentő vallomását az én: „Nem tudom, miért / van az, hogy idegenben, idegenként tudom / a legteljesebben átélni a magam jelenlétét” (a teraszok). Már-már olyan természetességgel, mintha egy fa mondaná. 
Szerző: Tóth Ákos
Szerző:  Danyi Magdolna,  Cím:  Enyhület és felröppenés,  Kiadó:  Forum,  Kiadás éve:  2013,  Terjedelem:  160 oldal,  Ár:  2000 Ft