Interjú Wim Vandekeybus koreográfussal
2014.02.13.

A belga koreográfus, rendező, táncos, filmes, fotós Wim Vandekeybus fáradhatatlan, eltökélt és szuggesztív. Vibráló és magával ragadó karakter, aki letagadhatná, hogy tavaly volt 50 éves, pályája elmúlt 25 évében több mint 28 produkciót jegyez, filmeket, rövidfilmeket, előadásokat. JUHÁSZ DÓRA INTERJÚJA.

A Trafóban tartott Ultima Vez workshopon sem csak szemlélődő sztárvendég, pillanatok alatt átöltözik és beáll a táncosok közé, mindenkire figyel, instruál, dicsér, cikázik a teremben, ő maga mutatja meg a kontakt-elemeket, megcsinálja a páros gyakorlatokat, rendez és komponál a workshopon belül is. Aktív alkotó, igazi kortárs legenda, allűrök nélkül. Száz százalékosan jelen van, mert jelen akar lenni. Egyrészt a Trafóban látható What the body does not remember című darabja miatt, másrészt Magyarországon készülő új, nemzetközi koprodukcióban megvalósuló egész estés filmje, a Galloping mind miatt is. 

Wim Vandekeybus. Fotó: Ivan Put
Wim Vandekeybus. Fotó: Ivan Put
Revizor: A Galloping mind eredetileg Dél-Afrikában forgott volna, aztán – részben pénzügyi okokból – változott a terv. Most izgalmas és ígéretes fundraising projektek keretezik a filmet és ha minden igaz, hamarosan Magyarországon kezdődik a forgatás. Mi a legfrissebb fejlemény a filmet illetően?

Wim Vandekeybus: Igen, bízom benne, hogy végre elkezdhetjük a forgatást. A brugge-i December Dance nemzetközi fesztivál meghívott kurátora voltam 2013 végén, ahol volt egy kiállításom azokból a képekből, amelyeket a Galloping mind kapcsán fotóztam. Egy hónappal ezelőtt kezdtük el értékesíteni a fotókat, most egy neves antwerpeni galéria állítja ki őket: eddig 6 képet várásoltak meg, 20 kép van összesen, az elképzelés pedig az, hogy akik megvásárolják a fotók valamelyikét, azok társproducerré válnak a filmben. 

R: Ez egyfajta közösségi finanszírozási forma ebben az esetben, ami kiegészíti a büdzsét és aktivizálja a leendő nézőket, igaz? Bár nyilván nagy költségvetésű produkcióról van szó…

WV: Igen, ezek a tájképek és portrék közel állnak hozzám és erősen kötődnek a filmhez, én pedig azt szeretném, ha sok támogatót találna a projekt és bevonódnának az emberek. Ez egy fontos film, fontos projekt, és hiszek abban, hogy a sok nehézség után most elindulhat a munka. Terveink szerint a Magyar Filmalap is jelentős partner lesz, hiszen magyar helyszíneken, részben magyar filmes stábbal, magyar szakemberekkel és magyar gyerekszereplőkkel is forgatunk majd. A film Budapesten készül, egy része Csepelen forog, egy másik Budán, vidéken is forgatunk majd, végül a Fekete-tengernél fejezzük be Romániában, az egyik főszerepet Tóth Orsi játssza.

R: Most a What the body does not remember című előadást láthatta a magyar közönség a Trafóban. A darab egyik emblematikus "tégla-dobálós", hihetetlen koncentrációt igénylő jelenetét már láthattuk ugyanitt, a Spiegel című best-of előadásban, ám a teljes produkció most, 25 évvel a bemutató után jött el Budapestre, felújított változatban. 

WV: Huszonnégy éves voltam, amikor a What the body does not remember született. Ez volt az első munkám, előtte Jan Fabre előadásaiban dolgoztam, ebben pedig fel kellett építenem saját magamat mint alkotót, ki kellett alakítanom egy saját színpadi nyelvet. 

R: Fabre a kortárs színház egyik legkarakteresebb alkotója. Könnyű volt elszakadni tőle? Támogatta az önállósodást?

Fotó: Danny Willems
Fotó: Danny Willems
WV: Hogy támogatott-e? Nem is tudom, inkább óvni próbált, mint támogatni és ez most is így van. Nagyon jellegzetes színpadi világa van, rengeteget dolgozik és már a közös munka során is világos volt, hogy nekem meg kell találnom a saját utamat. Tudtam, hogy nem megyek vissza pszichológiát tanulni, hanem elkezdek önállóan dolgozni. Jannal ez kicsit olyan, mint egy mester-tanítvány viszony, miközben mégsem: figyelemmel kísérjük egymás munkáját.

R: Kanyarodjunk vissza 1987-hez, az első mű készítésének első pillanataihoz.

WV: Hat hónapig tartó intenzív munka volt, fárasztó, gyönyörű időszak. Workshopokkal kezdtük és bár sokat készültem rá, a kezdetek kezdetén még nagyon képlékeny volt. Nem tudtam, hogyan kell vezetni egy ilyen alkotói folyamatot, volt egy vízióm, de az elején ilyenkor blöffölsz: próbálod úgy vezetni a workshopot, mintha mindent tudnál, pedig te is tele vagy kérdésekkel. Jean Baudrillard Fatal strategies című munkája volt az origó. Minden táncosomat kértem, hogy olvassa el. Először nem értették, hogy miért, hiszen ez egy szociológiai témájú könyv, de nekem meghatározó volt, ez lett a sorvezetőnk az előadásban. Baudrillard itt zseniálisan beszél az idő lelassításáról, arról, hogy a tekintet, a látás a leggyorsabb kommunikációs út, az információ néha mégis irracionális tempóban érkezik és a tested egészen másként reagál, mint azt várnád. Ezzel dolgoztunk a darabban, az ütközés előtti utolsó pillanatokkal, amikor lelassul az idő és az ösztöneid felülírják a tested fölötti kontrollt. A sebesség lényegében a tárgyak és testek egymáshoz való viszonya és épp ezért relatív. Ez olyan, mint a humor - a sebesség és a humor sem létezik csak úgy önmagában, mindig annak függvényében tűnik valami gyorsnak, lassúnak vagy viccesnek, ami előtte és utána történik. Ugyanígy működik az érintés a darab "motozós" jelenetében: a kontakt, az érintés és a figyelem összekapcsolódik, úgy válik pattanásig feszültté egy pillanat, hogy abban minden idegszáladdal koncentrálsz és ez a feszültség lehet nagyon intenzív, érzékeny, erotikus, robbanásszerű és néha mégis pontosan az ellenkezője történik, mint amire számítasz. 

R: A What the body does not remember rögtön Bessie-díjat kapott, hatásosan indult az Ultima Vez története. Hogy élte meg a társulat a hirtelen jött sikert?

Fotó: Danny Willams
Fotó: Danny Willems
WV: Nem volt ez egyértelmű siker az első pillanatban. Belgiumban nem szerették: a semmiből jöttünk, a saját utunkat jártuk, nehéz volt kategorizálni minket, különcnek, lázadónak tekintettek. Amerika pedig valahogy beleszeretett. New Yorkban az egyik előadáson egy pasi felpattant és a színpadra rohant lelkesedésében. Iggy Pop volt az. Ott és akkor valami nagyon működni kezdett, és amikor a külföldi sikerek után visszatértünk Belgiumba, az otthoni közönség is felfedezte magának a társulatot. A darab egyszerűsége, letisztultsága, erőteljes fizikalitása a kulcs. A zene ereje, a mozdulatok precizitása, az ösztönös reakciók és a konstruált formák közötti feszültség. Én a színház, a film, a pszichológia, a fotóművészet felől jövök, az első pillanattól fogva azt érzem, hogy amit csinálok, az komplex és összetett. Nem tánc vagy színház. Multimédia, crossover? Lehet, nem tudom, nem izgat a címke. Én előadásokat készítek. Ennyi. Soha nem akartam kategorizálni és definiálni. New York annak idején elképesztően nyitott volt a darabra, mert ott valami másra, valami újra vágytak az emberek. A What the body does not remember absztakt és direkt egyszerre, nyitott forma, miközben nagyon szigorú struktúra szerint épül, és igazából nem tánc. Mozgás. A közönség pedig most is nagyon várja és szereti, mindenhol a világon. 1995-ben már visszahoztuk egyszer és mindössze egyetlen duetten változtattunk. A mostani turnén a nyitó jelenettel játszunk néha: alapvetően két férfi táncosé az a rész, de ebben a szereposztásban a lányok is megtanulták és csodálatosan csinálják. Van egy fantasztikus próbavezetőm, Eduardo, aki az eredeti előadásban is ott volt és mindent tud a darabról: szigorú és kérlelhetetlen a táncosokkal. Néha élő zene kíséri az előadást, akkor tizenegy zenész van a színpadon, az is elképesztően hatásos, de ez a mostani, Budapesten látható verzió talán még erősebb: így a néző minden idegszálával a táncosokra fókuszál.

R: Fontosak ebben a helyzetben a visszajelzések, a kritikák? 

WV: Igen, az elején mindenképp. Huszonöt éve a semmiből bukkantunk fel, elképesztően örültünk, hogy egyáltalán írnak rólunk. Persze amennyire az egekbe emelhet, annyira össze is törhet egy fiatal művészt egy-egy kritika. Mostanában azt érzem, hogy a szervezők és programigazgatók kezében van akkora hatalom, mint korábban az újságírókéban. Minden azon múlik, hogy ki kit hív meg és hová - ezek pedig sokszor szubjektív döntések, rengeteg az irigység, ütköznek az érdekek. Az Ultima Vez sokat turnézik, de voltak olyan helyszínek, ahová sokáig nem jutottunk el, mert egy-egy szervező nem volt kíváncsi ránk. A most induló csapatoknak és alkotóknak nincs könnyű dolga. Mi annak idején friss hajtás voltunk a sivatagban, most legalábbis egy botanikus kertben kell szárba szökkennie egy-egy új alkotónak. 

R: Hihetetlen tempóban dolgozik, ha minden jól megy, indul a filmforgatás, áprilisban Prágában lesz a Talk to the Demon munkabemutatója, amit egy májusi antwerpeni premier követ.

WV: Igen, tényleg nagyon intenzív ez most, így 2015 után talán pihenek is majd egy kicsit. De a prágai bemutató most nagyon izgat. Más, mint amit eddig csináltam. A darabban hat rendkívül különböző karakterrel dolgozom: van benne egy vékony, törékeny színésznő, táncos, két kisgyerek, akik váltják egymást és többek között egy százhúsz kilós, testes férfi. Több száz remek táncost néztem meg a válogatáson és mindenkit megdöbbentett, hogy végül őt választottam, ezt az óriási pasit. Nem táncos, de fantasztikus performer és elképesztően mozog. Életében nem csinált még végig egy bemelegítést, úgyhogy kihívás a vele való munka. Ez most egy olyan csapat, akikkel nem úgy dolgozom, mint a táncosaimmal, hiszen a sokféleségük miatt ez nem is lehetséges. Ijesztő és szép feladat. Ez egy érzékeny előadás lesz, sok gyönyörű pillanattal, magányosan álló szereplőkkel a színpadon, zene nélkül. Az érdekel, hol vannak a színpadi csend határai, mit jelent a némaság ebben a színpadi kontextusban, mikor válik intimmé vagy elviselhetetlenné.

Közben már 2015-re is készülök, a következő bemutatóra, amiben a szerelem foglalkoztat és újra központi szerepet kap a zene. A rock and roll, Pawlowski zenei világa, de vokális formában. Songokat, dalokat szeretnék használni az előadásban: néha opera, néha musical-szerű lesz és szeretném, ha a táncosaim most klasszikus képzettségű táncosokkal és énekesekkel dolgoznának együtt. Szeretném kizökkenteni a csapatomat, nem akarom, hogy belefulladjunk a saját mozgásnyelvünk ismételgetésébe. Igen, ez megint valami más, de ez inspirál: szeretem elhagyni a saját komfortzónámat és találni valami mást.

Fotó: Diego Franssens
Fotó: Diego Franssens. Forrás: Ultima Vez.
R: Általában sok táncossal, sok előadóval dolgozik, az Oidipusban viszont a címszerepet alakítja. Adódik a kérdés, hogy nem egy saját szólókoreográfia következik-e?

WV: Soha nem jutna eszembe magamra osztani egy darab főszerepét, nem is történt így soha, az Oidipus esetében mégis ez történt, de egészen organikusan alakult így. Ha egy szólót készítenék magamnak, az nem tánc lenne. Csak állnék egyedül a színpadon és beszélnék, azt hiszem. Szabadon. Valami kabaré-szerű dolog lenne, idézetekkel a filmekből, szerepből szerepbe lépnék, néha talán úgy működne, mint egy stand-up comedy. 

Rengeteget dolgozom, ugyanakkor belegondolok néha, hogy a táncosaim többsége fele annyi idős, mint én. Ez most még nem gond, de néhány éven belül ez más lesz, óvatosnak kell lennem a sérülésekkel, formában kell maradnom, ezért is tréningezek folyamatosan, ezért tartok workshopokat. Nem félek a változástól, sőt. Nem akarom, hogy minden ugyanolyan maradjon bennem és körülöttem. Érdekel, hogy merre változom, és hogy időről időre meg tudom-e lepni magam. Tudom, hogy a nevem már egy brand, de ez nyitott és én alakítom. 

R: A májusban Budapestre érkező booty Lootingban izgalmasan csúsznak egymásba a különböző jelentésrétegek. Egyszerre jelenik meg egy Médea-olvasat, egy dokumentaristának látszó élettörténet, megjelenik a fotós különleges mediátor-alakja (a fotós a színpadon Belgium leghíresebb fotósa, Danny Willems, a rendező régi barátja, aki végifotózta a társulat teljes történetét – a szerző megj.), de van benne némi társadalomkritika is a selfie-k koráról. 

WV: Igen, a booty Looting összetett darab, rengeteg síkon és szálon fut, miközben a hazugságok különböző variációval dolgozunk. Azzal játszunk, hogy mi igaz és mi nem, mi a valóság és mi az, ami csak annak látszik. Felépítünk egy illúziót, megteremtünk egy mítoszt, aztán azonnal le is romboljuk. Meg akartam mutatni a fotós alakját, aki úgy mozog képkészítés közben, hogy az már maga egy koreográfia, miközben folyamatosan szűri is a körülötte lévő komplex világot és egyetlen emlékké képes sűríteni azt egy pillanat alatt. A booty Looting egy női karakter (Birgit Walter) története, párhuzamos variációkat gyártunk az ő életére, a fele igaz, a másik fele fikció. A konstrukió és a dekonstrukció - ez izgatott. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fogadja majd a budapesti közönség.
Szerző: Juhász Dóra