Rozsda Endre. Az idő ölelésében / Magyar Nemzeti Galéria
2014.02.17.

Eötvös Péter mondta nemrég egy interjúban, hogy Bartók Béla hatott a legjobban a zenei munkásságára: „Nem csupán ő az első, hanem olyan ő a zenében, mint az anyanyelv. Épp, ahogy magyarul beszélek, ennyire erős a bartóki hatás. Ott él bennem.” VERESS GYÖNGYI ÍRÁSA.

Sokszínű tehenek, 1934
Sokszínű tehenek, 1934
Rozsda Endre festőként egy zongoraesten szembesül a bartóki hatással: „Teljesen megrészegített ez a muzsika. Elkápráztatott (a keze).” Akkor, Bartók Béla és feleségének a koncertjén –ahová a festőpárral, Ámos Imrével és Anna Margittal ment - tapasztalta meg 1938-ban, hogy mindaddig nem volt önmaga kortársa: „Azt hittem, jó festő vagyok, pedig a saját festészetem nélkülem is létezhetett.” Ez a pillanat fontos állomás a rozsdai életműben. 

Hallgat a szem – ezt a Paul Claudeltől kölcsönzött címet választották a retrospektív egyik terméhez a kurátorok, az itt bemutatott képeket egyértelműen zenei művek inspirálták. Miután élőben hallgatta-látta Bartókot, a kortárs klasszikus zene egyre mélyebben áthatja, átmossa Rozsda vizualitását, a zene hallgatása közben megtapasztaltak a modern, absztrakt festészet nyelvén képiesülnek. Egyik legszebb zenei ihletésű festménye A kékszakállú herceg vára (1969-1979), amelyre a puhább, finomabb határvonalak jellemzőek, kihallani a zene lüktetését.

Önarckép pipával, 1932
Önarckép pipával, 1932
A Magyar Nemzeti Galéria a különleges művész, Rozsda Endre előtt tiszteleg Az idő ölelésében című retrospektív kiállítással, amelynek apropója a festő századik születési évfordulója. Az Aba-Novák tanítvány életének nagy részét Franciaországban töltötte: először 1938-1943 között, majd az 1956-os forradalom után menekültként került újra Párizsba és ott is élt 1999-ben bekövetkezett haláláig. Magyarországon elsősorban a Várfok Galériához, illetve a Kálmán Makláry Fine Artshoz köthető a neve, s noha állami múzeumokban is akad Rozsda-kép, összességében mégsem beszélhetünk egy közismert, népszerű művészről. Az utóbbi tíz-tizenöt évben egyre gyakrabban megrendezett Rozsda-kiállítások (Műcsarnok, Szépművészeti Múzeum, Budapesti Francia Intézet – az utóbbi a jelen kiállítás létrejöttében is részt vállalt) mindenképpen segítenek az életmű megismerésében, ahogyan a Nemzeti Galéria jelen tárlata is erre hivatott. Hosszú, de biztos az út Párizsból hazafele.

A tehetséges művészt már egész fiatalon felfedezik, naturalista, expresszív képei friss színfoltot visznek az erősen akadémista szemléletű magyar művészeti közegbe. Ebből az időszakból kiemelném az erőteljes Sokszínű teheneket (1934): öt különböző színű, stilizált tehenet ábrázol a vályúnál kissé Franz Marc kék lovait és színes teheneit megidézve. Bár később André Breton, Max Ernst, Marcel Duchamp társaságában a szürrealistákhoz került a legközelebb, alapvetően mégis különc maradt, sajátos világba zárva. Rozsda Endre kitűnő rajztehetség volt – több részletgazdag illusztrációt csodálhatunk meg a tárlaton, illetve számos önarcképe is erről tanúskodik. Emellett fotós szemmel is járta a világot, rengeteg fényképet készített egészen kamaszkora óta (több fotó is megtekinthető a kiállításon, ezek hullámzó esztétikai minőségűek, valószínűleg elsősorban funkcionálisak). 

Erzsébet sétája, 1946. Képek: Magyar Nemzeti Galéria
Erzsébet sétája, 1946. Képek: Magyar Nemzeti Galéria
A rajzok és fotók kiegészítették, sokszor előkészítették sajátos festményeit, igazi védjegyét, amelyek már egy önmagán átszűrt világ képi megnyilatkozásai. A művész alapvetően elutasította az absztrakt és a figuratív megkülönböztetését, még a legabsztraktabb vásznakon is felsejlik egy-egy motívum, apróbb jel, alakzat. Gyakori a csontváz-motívum a geometriai formák között, finom erezetek, halak, és más tengeri teremtmények, őskövületek jelennek meg a szemlélő előtt. A haláltánc (1947-1948) című festményen a felsejlő figurák egy modern Bosch-képre emlékeztetnek: különös állatok, emberi belsőségek, csontvázak és halálfejek lépnek színre a sötétebb tónusú háttérből. Sajátos szimbólumokat használó képi nyelvezete jellemzően élénk, izgató színekkel párosul: sárga, kék, piros feszül egymásnak. A korai képein a finom mintázatok mikrokozmosza - kristálypoharak dísze? csipketerítők cirádái? hópelyhek struktúrája? – a posztimpresszionizmust és Klimt aranymintáit is eszünkbe juttatják.

A kiállításnak Az idő ölelésében címet adták a kurátorok egy tágabb értelmezési teret engedélyezvén a francia és angol tárlatcímhez képes, amely a prousti  Le temps retrouvé,  azaz magyarul A megtalált idő lenne. Proust ellenére - akit imádunk és Rozsda is kedvelt: nyilván nem véletlen kettejük összekapcsolása: a francia író, akadémikus Eric Orsenna, a festő Baráti Körének tiszteletbeli tagja egyik Rozsdáról készült írásában is megtette -, a magyar cím pontosabban ragadja meg a művész és az idő kapcsolatát, a folyamatot hangsúlyozza. Ezzel szemben a magtalált idő kifejezés csak részben helytálló, csak egy szegmense a rozsdai képi valóságnak, hiszen az idő folyamatosan eltűnik és felbukkan, átöleli és bekebelezi a nézőt, minél több időt tölt a kép előtt, annál komplexebb világ tárul eléje. „Azok számára, akik a festményeimet nézik, az a kérésem, hogy tegyenek úgy, mint a gyerek, aki voltam, szánjanak elegendő időt a képeim megszemlélésre, hogy megleljék az ösvényt, amely hozzájuk vezet, és amely lehetővé teszi, hogy sétát tegyünk bennük. „

Míg a Prousttól kölcsönzött cím múlt időben van: valami, ami eldőlt, bevégeztetett, pozitív kicsengéssel, de egy passzív állapot, Rozsda festményein az idő és az emlékek aktív szerepet kapnak: „Az időt akarom megragadni, uralni, tisztelni. Az idő sokszínű és csillogó felejtés, az idő az örömökből és szenvedésekből gyöngyöket alkot”. Rozsda Endre képeinek kíséretében egy titokzatos úton indul el a befogadó, amelyen aktív részesévé válhat a műnek.

A kiállítás 2014. március 2-ig látogatható.