A testiség tinédzserkorban történő felfedezése, a többségtől eltérő szexuális irányultságra való rácsodálkozás egy erre alapvető idegenkedéssel tekintő környezetben irodalom, film és színház rengetegszer feldolgozott témája. Éppen ezért Császi Ádám elsőfilmjének nem az a tétje, hogy tud-e újat mondani a témában, hanem az, hogy hitelesen tud-e megszólalni, és be tudja-e a vizualitáson keresztül indítani nézőiben az érzelmek testi alapon történő megtapasztalásának az emlékét és az ezzel kapcsolatos megválaszolhatatlan kérdések felvetődését. És ez az, ami a színészek elképesztő játékának, a film vizualitásának és a rendező arányérzékének köszönhetően ebben a filmben megvalósul. 

Fiatal magyar srác focizik valahol egy német ifjúsági klubban, ahol azonban adottságai ellenére elköteleződésének hiánya miatt nem tud igazán maradandót alkotni. Egy kudarccal végződő meccs és egy zuhanybeli verekedés után se szó, se beszéd hazautazik nagyapja elhagyatott, és időközben a romokig kifosztott tanyájára valahova a magyar Alföld egyik eldugott falujába. A ház tétován haladó felújítása közben találkozik azzal a helybéli fiúval, akivel saját testiségük felfedezésének halálosan komoly játéka elkezdődik.

A szerzőknek a téma feldolgozásakor rengeteg csapdával kellett megküzdeniük, és többet sikeresen elkerültek. Szexuális töltetű viszonyokról szóló filmnél egyértelműen vetődik fel az ábrázolás prüdériájának kérdése, azonban legtöbbször a rendezők nem tudják megtalálni azt a finom egyensúlyt, ami ahhoz szükséges, hogy a pornográfia vagy az öncélúság leghalványabb felhangja nélkül átérezzük a testi vonatkozások fontosságát. És ez az a terület, ahol Császi érdemei a legkiemelkedőbbek, ami azért különösen fontos, mert a Viharsarok végeredményben ezen bukhatott volna el. Azáltal, ahogyan a színészek (főleg Sütő András és Varga Ádám) a testükkel bánnak, és ahogyan ezt a rendező megmutatja, át tudjuk érezni a fiatalok önnön testükhöz, érzelmeik testi oldalához való viszonyulásának ambivalens mivoltát. A szexualitás megmutatásának egy olyan finom, mégis egyáltalán nem prűd megjelenítésével találkozunk, ami nélkül az egész történet hitelessége semmivé válna.

Nagy pozitívum, hogy a Viharsarok nem úgy néz ki a vásznon, mint ahogy egy tipikus magyar film szokott. Ez jórészt Rév Marcell operatőr érdeme, de ki kell emelni az egész vizuális struktúrát, ami a jelenetek szervezésében, a szereplők és a kamera mozgásának finom összjátékában nyilvánul meg. Ennek a feladatnak olyan szintű megoldásával találkozunk itt, amire a kortárs filmben általában ritkán van példa: a térkezelés komplexitása valamint a színészek testi jelenlétének vizuálissá tétele lenyűgöző. Úgy gondolom, ez az, ami filmmé teszi a mozgóképet.

 

Császi megközelítése alapvetően szűk fókuszú, ami azt jelenti, hogy csak kevés figyelmet fordít a szereplők távolabbi környezetére, ám amikor az megjelenik, minden ízében – tárgyi világ, gesztusrendszer, nyelvezet – hiteles. A történettel és annak ábrázolásával kapcsolatos szűk látószög azonban sajnos általánosabb értelemben is igaz: Császi láthatóan nincs tisztában a melegfilmek történetével és a téma reprezentációjának buktatóival, és azzal, hogy egy kisebbségről szóló történet mainstream médiában történő bemutatása minden esetben határozottan politikai kérdés is. Azáltal, hogy a rendező ebben a filmben a homoszexuális identitás felfedezésének válságpontját nem a társadalom és az egyén közé helyezi (néhány utalás azért erre is van), hanem a két résztvevő pszichés problémájává alakítja, a melegekkel kapcsolatos diskurzusban maximum a hetvenes évek szintjét hozza. 

A Viharsarok ugyanis nem arról szól, hogy valaki egyszerűen szerelmes lesz egy másik emberbe (és ezt a környezete jól-rosszul fogadja), hanem arról, hogy mennyire bizarr és felkavaró megélni az egyneműek közti viszonyt. A homoszexualitással kapcsolatos klisék és közhelyek elevenednek meg a filmben. Ha nagyon leegyszerűsítem a dolgot, akkor azt tudjuk meg, hogy a melegek a heteróknál szabadosabbak, hogy nem ódzkodnak a „bűnös” érzések ártatlanokban való felkeltésétől, a hűség sem erős oldaluk, ráadásul felszínességükben taszító érzelmeiket felülíró szexuális együttlétre is hajlamosak. Ha valaki nem érti, mire gondolok, miután látta a filmet, képzelje ezt a történetet úgy, hogy a főszereplő nem egy meleg srác, hanem mondjuk egy roma lány.

Császi filmrendezői képességei nemzetközi szintű karrier lehetőségét villantják fel, azonban éppen ez a színtér az, ahol az egyértelmű jó szándék nem elég: a házi feladatot rendesen el kell végezni. Mikor egy kényes témához nyúlunk, nem csak magát a témát, hanem annak kontextusát is alaposan ismerni kell, amelybe beletartozik az azt övező nyilvános párbeszéd és annak társadalmi beágyazottsága. De úgy látszik, ez a kényes kérdésekkel szembeni egyfajta érzéketlenség, a kifinomult reprezentációs vonatkozások ignoranciája a tehetséges magyar rendezők sajátja: Fliegauf Bence is hasonlóan viselkedett egy másik kisebbséggel.

Lehetne még a film gyerekbetegségeiről beszélni. Arról, hogy a befejezés vajon helyénvaló-e, hogy a film ritmusa minden pillanatban megfelelő-e, illetve arról, hogy a történet és a helyzet újszerűsége hagy némi kívánnivalót maga után. Mindezek ellenére úgy gondolom, végre olyan fiatal magyar rendező született, akinek valódi, nemzetközi szinten értelmezhető filmes látásmódja van. Most már „csak” a komplex problémaérzékenységet kellene megszerezni – de ehhez még rengeteg munkára lesz szükség.