Egyetértek vele: a Bach Hét a június fontos rendezvénye, és legalább annyira fontos, hogy ingyen van, mint az, hogy kiváló előadók szólaltatják meg Bach műveit.
 Johann Sebastian Bach |
A Deák téri evangélikus templomban rendszeresen megszólalnak Bach kantátái; az evangélikusok a legnevesebb evangélikussal próbálják a templomba csalogatni a hittől vagy az evangéliumoktól elpártoltakat, esetleg a zenekedvelőket. A kulturprotestantizmus jelenségéről már többen értekeztek, így Hermann von Loewenich bajor püspök is – akit Molnár Szabolcs is idézett egy János passió-előadást kiveséző kritikájában; kétségtelen, hogy Bach miatt számos értelmiségi szíve az evangélikusok felé húz.
A Deák téren az előadások szünetében a prédikációkat is végig kell ülni. A kantáták a Bach Héten majdnem úgy, majdnem olyan körítéssel szólalnak meg, mint Bach idején (persze mégsem egészen, mert Bach idején, ahogy többek közt Christoph Wolff kutatásai nyomán is tudhatjuk, sokkal hosszabb, szinte hátborzongatóan hosszú volt egy szertartás). Ezekben is a legritkább esetben csalódtam. A vasárnapi Magnificat előadás előtt az örömről beszélt a lelkész – arról, hogy Bach művében hogyan jelenik meg az öröm; és bár azzal vitatkoznék, hogy Bachnál a cantus firmus mindig örömmel teli, azzal már kevésbé, hogy Johann Sebastian Bach műveiben ugyanolyan fontos szerepe van az örömnek, mint az örömhírnek, vagyis az evangéliumnak.
 Kamp Salamon |
A vasárnapi esti előadás mégsem lett maradéktalanul derűs. Bár fel lehetett fedezni benne az örömet, volt sugárzása is, az előadók (elsősorban a kórus) mintha nem vettek volna tudomást arról a mozgalomról, amely felfedezte és felfedeztette, hogy Bach kantátái korántsem csak komoly, tiszteletteljes, súlyos művek: a régi zenés mozgalom zászlóvivőinél a Magnificat valójában Mária öröméről szól. Kamp Salamon előadása a hatvanas évek Magnificatjait idézte: inkább Karl Richterét, mint Harnoncourt-ét. Az előadás – a nyitó napon elhangzó kantátáké kevésbé, de a Magnificaté és az előtte felcsendülő 29. kantátáé mindenképp – súlyosan vonszolódó, cammogó lett; és ezért legalább annyira felelős a karéneklés sajnos még mindig regnáló – évtizedekkel ezelőtt években divatba jött – gyakorlata, mint az, hogy az együttes tagjai nem korhű (vagyis bélhúros) hangszereken játszottak. A kórus nem beszédszerűen szólaltatta meg a tételeket, vagyis nem szavakat hangsúlyozott és nem a mondatok értelmét adta át, hanem hangokat énekelt. A legjobb mai kórusok már egészen másképpen szólnak, mint a Lutheránia Énekkar. A mai jelentős karmesterek java része először a szöveget taníttatja meg, érteti meg a kórusával; ennek következtében a gesztusok végei nem lehetnek hosszúak. A magyar kórusok többsége viszont még a régi, elavult gyakorlatot követi. Ezért lesz a legfürgébb tétel is olyan, mintha a szólamok tolnák egymást. Ezért nem lesz könnyed és sugárzó a Magnificat csodálatos Gloriája. Ezért nem lép fel a Magnificat az öröm hágcsójára; ezért ragad minden szólam a földön.
Nem is az a kérdés, hogy egy-egy kantáta hogyan szólt, hanem az, hogy lehet-e úgy kantátát énekelni ma, ahogy a Lutheránia Énekkar teszi. Az én válaszom egyértelmű: nem.
 Tádori Mária |
Mégis – a fúvós hibák ellenére is – voltak nagyon szép pillanatai az idei, 19. Bach Hétnek is. A nyitó napon megszólaló 100. kantáta szoprán áriája (egyáltalán: Zádori Mária minden hangja), ennek az áriának a széles ívű fuvolamenetei (egyáltalán: az első napon játszó Weiner-Szász Kamarazenekar fuvolistájának minden hangja), a táncos, dúr basszus ária ilyen volt. Ez utóbbinak ugyan nem sikerültek elég könnyű léptűre a szinkópái, Cser Péter miatt mégis örömüket lelhették benne a templomot megtöltő Bach-hívek. A 101-es korálkantáta szoprán és alt duettjét is a fuvolaszóló tette emlékezetessé. A zárónapon a 29. kantáta szimfóniája – egy hegedűpartita átdolgozása – még szép reményekre jogosította a tapstól eltiltott hallgatóságot (kár, hogy a Magnificatnak annyi maszatos része volt).
Ha az evangélikus egyházhoz csatlakozók száma nem nőtt is, a Bach Hét rendezvénysorozata Johann Sebastian Bach híveit megerősítette kötődésükben: a rosszabb előadások, a kevésbé jelentős megszólalások is azt bizonyítják, hogy Bach zenéjének rettenetes ereje van, hogy olyan grádics, ami az ég felé vezet. Bach nagyságának egy nem kifogástalan előadás olykor ékesebb bizonyítéka, mint egy tisztán, de lélektelenül megszólaló. Kamp Salamonék előadása pedig minden volt, csak nem lélektelen…