Koroljov és a Keller Kvartett
2014.02.06.

A zongoraötös-irodalom két kiemelkedő remeke szerepelt Jevgenyij Koroljov és a Keller-kvartett (Keller András, Környei Zsófia, Gál Zoltán, Szabó Judit) január 26-i zeneakadémiai koncertjének műsorán. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A program első felében Sosztakovics zongoraötösét (g-moll, op. 57), a szünet után pedig Brahms kvintettjét (f-moll, op. 34). Eközben ismételten és elszomorodva tapasztaltam, hogy az új módi szerint a zenélés alatt is működésben tartottak valamiféle légkondicionáló vagy légcserélő berendezést, az átépítés egyik vívmányát. Lassan úgy fest, nincs apelláta: meg kell(ene) barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy az emberemlékezet óta érvényes axióma, miszerint a komolyzene előadásának alapvető feltétele a tökéletesen zajmentes akusztikai háttér, nem érvényes többé. Béke poraira. Csak tudnám, miért kellett elveszítenünk.

Keller Kvartett
Keller Kvartett

A Sosztakovics-művet kezdő prelúdium–fúga tételpárban megmutatkozott az előadók mintaszerű egységessége mind az alapvetően gömbölyű, kiegyensúlyozott – bár persze rendkívüli sokféleképpen modulálható – hangzás, mind pedig a zene lélegzése és a karakterek megragadása tekintetében. A két lassú tétel közül az elsőben éppen a karakterbeli sokféleség, a másodikban pedig a vigasztalanul vonszolódó zene depresszív egyhangúsága volt a meghatározó elem – utóbbi végén a szívbemarkoló lontano hanggal, amely az emelkedett befejezéshez vezetett.

A verkliszerűen induló, és eszelős ismételgetésbe torkolló Scherzo talán az előadás tetőpontja volt – s ebben jelentős szerepe volt a Jevgenyij Koroljov által a zongora legmagasabb regisztereiből kicsalt hangjainak, amelyektől a hideg futkosott a hátunkon. A lassú Intermezzo hegedűszólójában Keller András hangjának és zenélésének kristályos tisztaságán voltunk kénytelen elámulni, meg az átszellemült befejezés költői megszólaltatásán.

Az értelmezői számára állítólag ideológiai nehézséget jelentő (miért vidám? pozitívan vagy negatívan vidám?) zárótétel a valóságban egyáltalán nem tesz hurrá-optimista benyomást – a valóban életvidám hangjára csak fokozatosan, különböző árnyakat félresöpörve lel rá, s később is érint elsötétülő hangulatokat. Az előadás igen szépen tükrözte a zene komplexitását, jó arányérzékkel és igen finom részletmunkával.

Jevgenyij Koroljov
Jevgenyij Koroljov

A Brahms-kompozíció előadása is ínyenceknek szólt – itt azonban, a nyitótételben, feltűnt egy tendencia, amely már a Sosztakovics-előadásban is jelen lehetett. A remekül összeérlelt zenélésből tudniillik ki-kifénylett Koroljov mérhetetlenül érzékeny billentése, amelynek következtében a zongoraszólam hallatlan intenzitást nyert, mágnesként vonzotta magához a hallgató figyelmét. A rendkívül összeforrott, zeneileg érzékeny és hallatlanul kontrolláltan játszó vonósnégyes viszont mindent összevéve hidegebbnek, érzelmileg kevésbé magával ragadónak bizonyult. Mindez azonban nem ment a zenei szövet szervességének rovására, s a tétel legszebb, legátszellemültebb pillanataiban valóban nem lehetett szétbogozni egymástól a zongoristát és a vonósokat.

Utóbbiak közül addig elsősorban Keller és Gál Zoltán szólista-erényeire figyelhettünk fel, de a Brahms-mű lassú tételében Szabó Judit is remekelt szólójában. A Scherzo galoppja izgalmasan és sok játékossággal szólalt meg, vérbő és izmos unisonókkal, részegítő lendülettel, a zárótételhez vezető igen finom, sokatmondó zongora-gesztusokkal. Ez a tétel összehasonlítható a Sosztakovics-zárótétellel, csak éppen ezúttal a különböző hangulatok külön szakaszt, külön metrumot alkotnak. S az előadás szépen differenciált ezúttal is tempóban, karakterben. Végül azonban itt is az volt az érzésem: a hangverseny során, és a Brahms-kvintettben talán kifejezettebben, azt érezhettük, hogy a messze átlagon felüli perfekció-igényben találkozó vonósnégyes és zongorista közül az előbbi egy hűvösebb, tartózkodóbb, szikárabb megközelítést képviselt, míg az utóbbi vállalta magára, hogy a hallgatót eljuttatja a katarzisig. Ilyen módon a végeredmény mégsem lehetett maximális erejű.

Bár a ráadások során mintha valamennyire változott volna a képlet: a második ráadás, a Sosztakovics-scherzo amúgy is az előadás legelsöprőbb mozzanata volt, az elsőben, Dvořák Důmky-triójának Furiant tételében pedig végül a vonósnégyes is tökéletesen feloldódott, s a rezerváltságnak nyoma sem maradt.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2014. január 26.