Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDNYÁJUNKNAK EL KELL MENNI

Most mindenki együtt / Kecskeméti Katona József Színház
2014. febr. 5.
Hogyan gyártunk magunknak diktátort? Ha megvan, és nem vagyunk vele elégedettek, hogyan tüntethetjük el? Erről beszél a Most mindenki együtt című előadás. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Kőszegi Ákos
Kőszegi Ákos
Peter Buckmann színműve nagy kihívás a színészeknek, közönségnek egyaránt. Az első felvonás egy rettenetesen hosszú expozíció, ami híján van mindenféle drámai szituációnak, konfliktusnak, akciónak, tehát mindannak, ami egy teljesen realista módon megírt szövegben és ugyanígy megrendezett előadásban fel szokta kelteni az érdeklődésünket. Kapaszkodók nélkül nehéz helyzetbe kerülnek a színészek is, akiknek nagyjából a semmiből kell felépíteniük figuráikat, szenvednek is vele, a nézőtérről legalábbis ez látszik.
Egy isten háta mögötti kisváros zenekari próbájára érkeznek meg a zenészek, egyenként és olyan sokan, hogy miközben nézzük, azt hisszük, ez már örökké fog tartani. Közben megnyilatkozásaikból meg is ismerjük őket, de csak kicsit, felszínesen, épp annyira, hogy két jelzővel tudjuk illetni mindegyiküket. Cseke Péter rendezése, úgy tűnik, próbál a szövegen túl mikrotörténeteket, viszonyrendszereket kialakítani a szereplők között, de a drámaszöveg túl egysíkú ahhoz, hogy ezek a viszonyok tisztázódjanak vagy A-ból B-be eljussanak. Arról pedig végképp nem vagyok meggyőződve, hogy mindez megéri ezt a hosszas felvezetést.
Danyi Judit
Danyi Judit
Megtudjuk még azt is, hogy a zenekar trombitást keres, mert az előző trombitásnak, Marknak feleségül kellett vennie egy lányt, és ott kellett hagynia a csapatot. Markról egyébként annyi szó esik az előadás elején, hogy később nagyon csodálkozom, már-már dramaturgiai baklövésnek látom, hogy egyáltalán nem jelenik meg a színen. Jön helyette az új trombitás, James (Kőszegi Ákos), aki valamelyik nagyváros valamelyik híres zenekarában játszott, de el kellett jönnie onnan, soha nem tudjuk meg, miért. Figurája az előadás végéig idegen marad a számunkra annak ellenére, hogy központi szerepet tölt be a műben: nincs története, a semmiből jön, a semmibe megy el. Az egyetlen dolog, ami mindjárt az első felvonásban kiderül róla, hogy roppant céltudatos, és a zenében a profizmusra törekszik. Már az első próbán előáll a tervével: szponzorokat akar szerezni, és a hobbizenakarból egy eredményes rezesbandát akar faragni.
Nem is vagyunk túlzottan meglepve azon, hogy a második felvonásban már Mathew (Dunai Tamás) helyett őt látjuk viszont zenekarvezetőként. Itt már szerencsére beindul kissé a történet. Az előadást nézve igazságérzetünk folyamatosan irányt vált. Igazságot adunk James-nek, amikor a részeges, pökhendi, egykori jazz-zenészt, Williamet (Kiss Zoltán) alázatosságra és fegyelmezettségre kényszeríti, de igazságtalannak tartjuk őt, amikor a sikert szem előtt tartva, mindent félrelökve meg akar szabadulni a zenekar két kevésbé képességes, ám annál lelkesebb tagjától, Philiptől (Kiss Jenő) és Dontól (Hegedűs Zoltán), akiknek – mint kiderül – a zenekar az élete.
 
 
Kiss Zoltán
Kiss Zoltán
Egyértelmű persze, hogy az előálló diktatórikus helyzet a demokratikus alapokon működő csoport impotenciája miatt következik be. Hiszen mindannyian vágynak az elismerésre, de a zenekart egyben szociális térnek is tekintik, ahol szeretnék jól érezni magukat. A kettő közti összhangot képtelenek megteremteni, ezért maguk fölé emelik Jamest, aki képes és akar is döntéseket hozni, és tudja, hogy faraghat egy ütőképes csapatot, ami kinövi majd a koszlott gyárépületi próbatermet és a helyi rendezvényeken való amatőr fellépéseket.
A kisváros, ahol a történet játszódik, nem más, mint maga Kecskemét, bár sok másik vidéki városban is igazsággá válna mindez. Itt ugyanis nemcsak a zenekar, hanem a város is mozdulatlan. Szinte lehetetlen nem kihallani a sorok közül a lokális referenciákat. Ebben a városban a mozi bezár, a templomot nem építik fel, aztán el is árverezik, nincs valós perspektíva a fejlődésre. Szépen rímel ez Kecskemét zártságára és a jogos igényre, ami a változást ösztönzi. Mindez kikényszeríti egy külső nézőpont szükségességét, James feltűnése tehát logikus és lényeges. Ugyanakkor nem szabad hagyni, hogy ez a nézőpont egyeduralkodóvá váljon, hogy elnyomjon mindent, ami rajta kívül létezik: emberi kapcsolatokat és összetartozást. A legfontosabb viszont az, ha ez mégis megtörtént, azért van kiút.
Fotók: Kecskeméti Katona József Színház
Fotók: Kecskeméti Katona József Színház
Az előadás úgy fejeződik be, hogy a csoport tagjai megértik, a rendszer, amiben működnek, többé nem demokratikus. Összeszedik hangszereiket és egyenként távoznak a próbáról. A diktátor csak addig az, amíg van kinek parancsolnia, James elveszti a csoport bizalmát, s így megdönthetetlennek hitt pozícióját is.
A tapsrendnél a hátsó ajtóban megjelenik a zenekar, no nem az, amelyiket két órán keresztül figyeltünk, hanem a valódi, akik a színfalak mögött játszottak, rontottak, amikor rontani kellett, és a megfelelő pillanatban szólaltatták meg a szereplők hangszerét. A közönség tagjai körülöttem látványosan meg vannak lepve, pedig nincs az a maratoni próbaidőszak, amelyik rezesbandát csinál egy társulatból. Hogy a nézők mégis ezt hitték, az a zenekar és a színészek roppant fegyelmezett összjátékát dicséri, mert ők azok, akik végülis megmentik az előadást attól, hogy a szöveg eseménytelenségébe fulladjon.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek