A nimfomániás
2014.02.04.

Trier grandiózus, időnként felkavaró feminista kiáltványa szexszel, erőszakkal és testi-lelki feltárulkozásokkal. Szex és érzelem, szeretet és szorongás, gondoskodás és kegyetlenkedés traumatikus összetartozásáról szól ez a film, és az egész trilógia is. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A nagyon konkrét testi élvezetnek és a testi élvezethez való jognak kényszeres, önsanyargató hajszolása a szeretet, hűség és tisztelet elvont fogalmainak a körében. Csak látszólag a szex a középponti témája Lars von Trier legújabb opuszának, amely még cenzúrázott rövid verziójában is négy órán keresztül, időnként a lehető legaprólékosabb részletességgel taglalja az ágyéknak, az emberi gyönyör és szenvedés eme oly sok tabuval őrzött helyének titkait.

Az idős, Stellan Skarsgard által játszott Seligman hazafelé egy szűk sikátorban talál rá a teljesen összevert Joe-ra (Charlotte Gainsbourg). A férfi kopott kis lakásában ápolja a nőt, aki cserébe elmeséli (szexuális) élete zaklatott történetét. A Triertől megszokott módon fejezetekre osztott filmben a nő személyes történetét a férfi kultúrtörténeti utalásai egészítik ki, amelyek az egyes eseteket mindig általános kontextusba és történeti megvilágításba helyezik. Miközben sorolódnak a férfiak, az orgazmusok, a verések, a genitáliák, a maszturbációk és a közösülések, szép lassan észrevesszük, hogy a filmben határozott utalások vannak a trilógia előző darabjaira – az Antikrisztus fűbe olvadása vagy a Melankólia párnára helyezett csokija konkrét idézetek. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy A nimfomániást az egész trilógia összefüggésében lehet csak értelmezni. 

De kezdjük egy lépéssel hátrábbról. Lars von Trier filmjeiben a vizualitás soha nem véletlenszerű, és azon megoldások, amelyek gyakran pusztán stilisztikai kérdéseknek tűnnek, valójában a mű egész koncepcióját vizuálisan megjelenítő konstrukciók. Ennek egyike a műveiben gyakran (sokszor fejezetcímként) alkalmazott fénykép. A világból való önkényes kiszakítás, a végleges, lezárt megkomponáltság gesztusa miatt a statikus fotó (szemben az ideiglenes, állandó mozgásban lévő filmképpel) Trier számára mindig a képzelet, az érzelmek, különböző pszichikai állapotok vagy ideológiák, erkölcsök által manipulált világkép metaforája volt. A (digitálisan) manipulált fotók nem véletlenül vannak jelen munkájában már a Hullámtörés óta, és ugyanezt látjuk az Antikrisztus és a Melankólia kvázi fotószerűvé lassított szekvenciáin: a rögzített képek a hősök mentális, belső lelki tartalmait próbálják többé-kevésbé poetikus módon vizualizálni.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A nimfomániással lezáruló trilógiában mindez a maszkulin és a feminin világlátás ütközésének problémakörében jelenik meg – ha tetszik, ez a trilógia Trier feminista kiáltványa. Az egész kiindulópontot a sorozat első darabjában, az Antikrisztusban kell keresnünk: az ugyancsak Charlotte Gainsbourg által játszott női főszereplőről kiderül, hogy előző nyáron az erdei kunyhóban egy olyan disszertáción dolgozott (végül eredménytelenül), amely azokat a (negatív) előítéleteket próbálta feltárni, amelyek évszázadok óta meghatározták a nőkről való gondolkodást, és amelyek boszorkányként való kínzásukhoz és megölésükhöz vezettek. Következő lépésként John, a Melankólia Kiefer Sutherland által megformált főszereplője jeleníti meg azt a maszkulin világképet, amely a rajtunk kívül álló világ és az arról alkotott univerzális érvényességű (tudományos) megállapítások létezésébe vetett hiten alapul. Hiába próbálja őt meggyőzni a halálfélelemtől gyötört Claire, az utolsó pillanatig nem hiszi el, hogy a valóság többféleképpen is látható, így az egyetlen abszolút helyett csak relatív igazságok létezhetnek. Végül A nimfomániás cselekménysora nem más, mint egy valaki által elmesélt, egyértelműen személyes, ezért szubjektív történet – tehát nem pusztán események bemutatásával állunk szemben, hanem azoknak egy meghatározott értelmezésével.

Így aztán egyáltalán nem véletlen, hogy Trier csak saját elhatárolódása hangsúlyozásával engedte moziba a cenzúrázott verziót: a digitális technikával pornografikusra manipulált jelenetek hiánya nem pusztán korhatár-besorolási ügy, hanem az egész projekt lényegét érintő kulcsfontosságú kérdés. A Joe által elmesélt – tehát a világ egyik relatív értelmezéseként megjelenő – történetben a pornószínészek és a befutott sztárok külön felvett jeleneteiből összemontírozott pornójelenetek éppen vizuális jelenlétük révén teszik/tennék érthetővé és érzékelhetővé a gondolatmenetet. Amit a filmben látunk és hallunk, az nem egy nimfomániás nő „objektív” élettörténete, hanem Joe társadalmi elvárások és erkölcsök által kreált bűntudatának a lenyomata. Azonban a végén arra világít rá Seligman – és ezzel nem lövünk le semmit –, hogy mindaz a szexuális ámokfutás és következményei, amit az elmúlt négy órában e nőtől láttunk, meglehetősen normális és elfogadott lenne, ha egy férfival esett volna meg. Joe-val tehát az történik, ami az Antikrisztus hősnőjével, aki eleinte a leleplezés szándékával tanulmányozza a nőket becsmérlő szövegeket, de végül magáévá teszi azok szellemiségét. A nimfomániás főszereplője a saját testét és pszichikumát érő külső társadalmi kényszerek hatására egy bűntudattal átitatott történetet mesél el. És végül egyedül az – itt most nem elárulandó – speciális tulajdonsággal bíró Seligman képes Joe értékrendjének relatív mivoltát átlátni és őt erre ráébreszteni.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Végül akkor milyen film maga A nimfomániás? Lars von Trier elképesztő képzelettel és főleg vizionárius gondolkodással megáldott figura, akinek éppen ebből fakadóan nagyon kell vigyáznia arra, hogy vízióinak ábrázolásában hol helyezkedik el a komolyan vehető üzenet, a paródia és a blődség által körülhatárolt területen. Máig emlékszem az Antikrisztus cannes-i sajtóvetítésén felhangzó röhögésre, ami a róka „chaos reigns” megszólalását kísérte, és hasonló a helyzet A nimfomániás második kötetében Joe látomásának jelenetében. Úgy gondolom, Trier munkásságának a kulcsa az, hogy mikor találja meg a helyes egyensúlyt ebben a tekintetben – a trilógiában egyértelműen a Melankólia esetében sikerült ez a legtökéletesebben. A nimfomániás – a jelen állapotában – egy nagy ívű, három filmen keresztül következetesen felépített komplex koncepciónak önmagában félkésznek ható és kissé suta befejezése. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy mivel pont egy nagyon kényes egyensúlyi helyzetről van szó, a cenzúrázás központi kérdéseket érinthetett. Például a filmben túl soknak tűnik a dialógus, és ezen belül is túlteng Joe narrációja – elképzelhető, hogy a teljes verzióban ez sokkal kiegyensúlyozottabb. Csak remélni tudjuk, hogy egyszer az is eljut a hazai mozikba. 

A nimfomániással kapcsolatban sok a kétely, mégis egy nagy alkotó átfogó gondolatának komplex, három filmet átölelő megvalósulásának, kibomlásának utolsó állomásával állunk szemben. Trier, miután a kilencvenes években oltárt emelt az önmagukat a férfiakért a teljes feladásig és megsemmisítésig önfeláldozó nőknek, ezzel a trilógiával a vad vágyaktól, kiszámíthatatlan indulatoktól és tengermély félelmektől űzött „boszorkányok” papjává lépett elő. Azt hinnénk, két különböző végletről van szó, pedig nem: Lars von Trier akkor is, most is a nőt dicsőíti.
Szerző: Gyenge Zsolt
Cím:  A nimfomániás - 2. rész,  Rendező és forgatókönyvíró:  Lars von Trier,  Operatőr:  Manuel Alberto Claro,  Vágó:  Molly Marlene Stensgaard,  Szereplők:  Charlotte Gainsbourg, Stellan Skarsgard, Shia LaBeouf, Jamie Bell, Christain Slater, Willem Dafoe, Nicolas Bro, Uma Thurman, Udo Kier, Jesper Christensen