Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÁNATÁNAK HANGOT AD

A nő
2014. febr. 4.
Spike Jonze A nő című filmjét egykori társa, Sofia Coppola filmjének, az Elveszett jelentés párjaként is nézhetjük. KOLOZSI LÁSZLÓ KRITIKÁJA.
Ha úgy véljük, a film a szakítás utáni gyászmunka eredménye, akkor ennek a nagyon sokrétű és sokrétűségében érdekes filmnek csak egyetlen aspektusát ragadtuk meg. Igaz, a legnyilvánvalóbbat. A film legfontosabb tanulsága tulajdonképpen banális, mint egy Osho-mondat: ha letesszük a kütyüket, nagyobb esélyünk van megtalálni az igazit, jobban és mélyebben tudunk szeretni. Látva a folyton okostelefonjaikon csüngő, szinte már egymásra sem pillantó fiatalokat, e tanulság sulykolását nem mondhatja recenzens céltalannak, ám túlságosan eredetinek sem. 

A Her – maradjunk az eredeti címnél, hiszen a magyar félrehord – a legfőbb megállapításán túl tesz még pár megszívlelendő megjegyzést korunkról, korunk emberéről. Spkie Jonze filmje utópia, vagyis úgy mutat tükröt a jelen kor társadalmának, hogy a történetet a közeli jövőbe helyezi. Egy metropolisznak látszó, pasztellszínekben pompázó sivatagba – Sanghajból és Los Angelesből keverték ki –, ahol harag és háborúskodás nélkül élnek a lakók, ezek a látszólag nyitott, hónaljig felrántott gatyás (talán azért hordják így a pantallót, hogy öregkorukban ne legyen olyan ciki e viselet) valójában saját, gépeik meghatározta világukba rémületesen bezárt emberek. 
Az utópiák szerzőinek legfontosabb motivációja, hogy azt kívánják bizonyítani, az ember alaptermészetéhez tartozik a boldogságkeresés, és a boldogság megtalálásának a kor, melyben élnek, az akadálya. Az örömforrások hozzáférhetőbbé tétele után az ideális társadalomban élők legelsősorban is az unalommal küzdenek. Nincs ez másképp Jonze-nál sem: filmjének minden karaktere a boldogságért és az unalommal küzd. Ez a végsőkig technicizált világ kiszolgálja a fogyasztókat, akiknek szinte ölébe hullik minden, ám érzelmeikért, meg kell, meg kellene küzdeniük. 
Mi van, teszi fel a kérdést Jonze, ha már majd azért sem kell? És ez a kérdés a film fő kérdése, amire a választ a végkifejlet hozza meg. Jonze mondanivalója sekélyes maradna, ha csupán a Technika hadúra ellen vonultatna fel seregeket: árnyaltabban és kevésbé észrevehetően indít támadást a túl-liberalizált, infantilizált társadalom ellen. Az ő világában már semmi szégyellnivaló nincs a szextelefonban, és azon sem hökken meg senki, hogy Theodore, a kissé félszeg főhős szabad estéit egy virtuális világban tölti, barátja egy káromkodó kis gnóm a zöldesen foszforeszkáló világból, és szerelmes lesz egy Operációs Rendszerbe. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Theodore a művész szinonimája: emóciókat vált ki kézzel írt, kissé szenvelgő, mások érzelmeinek átéléséről tanúskodó leveleivel. Igaz, nem sokakból, csak a levelek címzettjeiből. A művészet ebben a jövőben mintha a valódi érzelmek, a valódi kapcsolatok pótszere lenne. Nem instant, bármelyik kapcsolatba bedobható levelek ezek: van olyan, aki helyett Theodore évtizedek óta ír. Észre sem veszi talán, hogy így generálja, így uralja mások (érzelmi) életét. 
Jonze filmjében minden ragyogóan kifundált. Theodore fel sem méri, hogyan és miképpen manipulál – mivel tehetséges, ő manipulál a leghatásosabban: ez a hübrisze – s mintegy büntetése a tehetségéért, hogy valódi érzelmeket egy Operációs Rendszerért kezd el táplálni. Hazaviszi az intelligens rendszert, amely, miután installálta, már a hangjával megejti őt (az Operációs Rendszer neve Samantha, és nem mellesleg: Scarlett Johansson ingerlő, búgó hangján szólal meg). A rendszer tőle tanul, őt tanulja, és egyre jobban érti őt. Az Operációs Rendszer úgy beszél, mint egy jó szónok, Theodore úgy érzi, az csak neki és csak hozzá szól – és mivel egyre mélyül a szerelem, amit a személyiséggel rendelkező Operációs Rendszer iránt érez, féltékeny is lesz, dühös is lesz, ugyanakkor majd kicsattan az újra meglelt boldogságtól. Samantha segít neki abban, hogy feldolgozza a válását. 
Végigjárja a szerelem szinte minden stációját, hogy végül a Lomtár purgatóriumába küldje az egyedül hazudni nem képes rendszert. A technika uralta társadalomról mondott ítéletként fogható fel, hogy Theodore csak akkor boldog, ha Samantha vele van. Hallgat Samanthára – Samantha formálja őt, úgy, ahogy ő a leveleivel formált családokat, párkapcsolatokat -, és kétségbeesik, amikor Samantha lefagy, éppen frissíti magát. Samantha nélkül olyan zavarban, olyan kényelmetlenül érzi magát, mint mi mobiltelefonjaink, iPad-jeink, internet elérés nélkül. 
Eder Jens, mannheimi filmes professzor szerint a filmeknek hármas hatása van: emocionális, viszcerális és kognitív hatása. A Her – ha emocionális hatását vizsgáljuk – olyan bizsergetően melankolikus, mint egy lehengerlő szerelem utáni másnaposság. Mint a kijózanodás állapota (Jonze itt is metaforikus: alapfelvetése úgy is érthető, eljön a technikából való kijózanodás kora, rövidesen). E hatást a rendező a nagyvárosi fényekkel, az alkonyatokkal, a ruhák színével, a halkan búgó, lassú tempójú zenével éri el. A viszcerális hatás ehhez mérten kevés: nehéz is megmondani, miért lett az alapötletből film, miért nem pedig regény. Ugyanakkor van néhány olyan beállítás, amelyben ez egyértelmű lesz. Így például a nyitó jelenetben, amikor is halljuk, hogy Theodore – és itt 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
az ideje, hogy kimondjuk: a melankolikus állapot megragadása nem találhattak alkalmasabb színészt a rendkívüli Joaquin Phoenixnél – egy levelet diktál, de nem tudni, kinek: amint nyit a kamera, vesszük csak észre, hogy egy irodában ül. Jonze nem egyszer eljátszik azzal, hogy a látott kép alapján a néző egy valóságot konstruál, és ezt a valóságot a zoom-olással, a kép kinyitásával felülírja. Ezekben a jelenetekben érhető csak tetten, miért nem irodalom ez, miért film. Jens azon állítását, hogy az amerikai filmeknek nincs kognitív hatása – kognitív hatás alatt érti, ha egy film kérdéseket vet fel, és a néző ezen kérdésekre reagálva hipotéziseket konstruál – sokan vitatták, és Jens éppen a Her kapcsán veti fel, twitter bejegyzésében (hol máshol), hogy az amerikai film is, mivel egyre jobban tolódik a szerzőiség felé, egyre erősebb kognitív hatással bír. 
Valóban: Jonze filmje számos kérdést indukál. Nem csak azt, hogy uralkodnak-e érzelmeink felett a gépek (ha metaforává fordítom át: a virtuális valóság, a filmek). Ez látszik ugyan a legfőbb kérdésnek, de ezen túl van még számos. 
Ha igaza van Martin Bubernek abban, hogy minden valóságos élet találkozás, akkor valóságos élet-e az, amit mesterséges intelligenciával találkozva élek meg? Ha a perszonálfilozófiák felől közelítek e filmhez, Buber felől, még jobban látszanak az erényei. De ha csak az a célom, hogy átérezzem újra, azt a tulajdonképpen letagadott, de mégis erőteljes, magát bánatnak álcázó boldogságot, amit egy szakítás után éreztem, arra is alkalmas e film. Ebben – és sokrétűségében, abban, hogy mennyi értelmezési lehetőséget kínál – hasonlít az egykori feleség, Sofia Coppola nagyszerű alkotására, az Elveszett jelentésre. Ami ott Japán, az itt az Operációs rendszerek világa.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek