Az Albert Ostermaier drámája nyomán Mezei Mari és Eötvös Péter szövegére komponált alkotás – egy kivételtől eltekintve – a bécsi produkció énekeseivel és a bécsi rendezésben került a Müpa pódiumára január 23-án; a közreműködő zenekar és karmester, a Rádiózenekar és vezető karmestere, Vajda Gergely viszont erre az alkalomra csatlakozott hozzájuk.
 Annette Schönmüller |
Ez az este minden bizonnyal sokáig emlékezetes marad majd a jelenlévők számára. Ritka az olyan eset, amikor egy operaelőadás azt az érzést kelti bennünk, hogy nem volt benne gyenge, vagy legalábbis a többinél karakterisztikusan gyengébb pont – még akkor is ritka, ha csupán az énekesekre gondolunk. Itt azonban ennél többről volt szó: itt a mű maga, a szövegkönyv, a rendezés, a díszlet, valamennyi énekes, a zenekar és a karmesteri teljesítmény is külön-külön élményszerűnek bizonyult.
A cím a darab két aspektusát hangsúlyozza. Az egyik, hogy egy korábbi opera – a 2010-ben Münchenben bemutatott Die Tragödie des Teufels – újrafogalmazása, a másik pedig az, hogy a korábbi műtől elsősorban abban különbözik, hogy a középpontjában Ádám apokrif első feleségének, Lilithnek az alakja áll. Az a cím viszont az opera legtávolabbi ősforrására, Madách Tragédiájára utal, amelynek cselekményét és szereplőit, illetve viszonyukat és problematikájukat nem, felépítését és példatár-jellegét viszont átveszi a mostani darab szövegének alaprétegét képező Ostermaier-dráma.
 Eric Stoklossa |
Eötvös új operájában a démonná vált Lilith visszatér a földre, hogy Ádám gyermekeinek anyjaként, s így az emberiség ősanyjaként bejárja vágyott emberi életútját. Terveit azonban puszta létével keresztezi Éva, aki ráadásul vele nem is egyenrangú, miután Isten Évát nem – Ádámhoz hasonlóan – önállóan, a porból, hanem mintegy Ádám függelékeként teremtette. Lilithet különös kettőssége: démoni kérlelhetetlensége és akaratereje, illetve emberi vágyai rendkívül sajátos és izgalmas figurává teszik, s nagyon is megértjük, hogy Eötvös egy újrakomponált operát szentelt neki. Lilith mindenkinél – talán még a jelen nem lévő Istennél is – erősebb, s miközben a célja emberi, valóságos emberi kapcsolatai nincsenek: Ádám – mint maga Lucifer is – puszta eszköz, Éva az útból eltakarítandó akadály számára. Ilyen szempontból az Istennel, Istenhez fűződő személyes viszonyával viaskodó Lucifer is sokkal „emberibb” – és gyengébb – nála; az ő darabbeli működése lényegében kudarcok sorozata, mint visszatérő, rezignált mondata – „Das war nicht mein Plan” – is példázza.
Az alapképlet tehát eredeti és sokat ígérő – a „végkifejlet” viszont, Madách stratégiájával, az élet törvényének engedelmeskedik: miután Lilith az epizódok során át tör Éva életére, s látszólag győzelmet is arat, Éva terhessége mindent és mindenkit fölülír. Eötvös operájának jelentőségét az adja, hogy e bonyolult viszonylatokat és a – három bukott angyal és három jósnő alakjával és nem kevés humorral színesített – bonyolult drámai szituációkat messzemenő érzékenységgel és kimeríthetetlen invencióval, a részletek iránti ragyogó érzékkel teremti újjá a színpadon. Énekszólamai hallatlanul igényesek, gyakran nyaktörő nehézségűek, mégis magától értetődőek; a zenekari és általában a zenei anyag sohasem tolakodó, inkább lekerekített, mint érdes benyomást kelt, ám tökéletesen „érti” hőseinek rezdüléseit – az opera legemelkedettebb, leglenyűgözőbb pillanataiban viszont erőssé, átszellemültté, szépségessé válik.
 Rebecca Nelsen |
A szereposztás, mint már céloztam rá, parádés. A címszereplő, Annette Schönmüller igen erőteljesen és szuggesztíven jeleníti meg számunkra Lilith rendkívüliségét, hatalmas, drámai szólójelenete a darab vége felé egyenesen megrázó, s hangilag, technikailag is imponálóan teljesít. Utóbbiak szempontjából a többi főszereplő is elsőrangú, s míg az eseményekkel inkább sodródó Ádám és Éva konfliktusait és szenvedéseit Eric Stoklossa, illetve Rebecca Nelsen részvétet keltően és meggyőzően ábrázolja, a nagyszerű Holger Falk Luciferje a darab legrokonszenvesebb, azonosulásra legalkalmasabb szereplőjévé válik.