Rose – Orlai produkció
2014.01.30.

Vári Éva. A kilenc évvel ezelőtt a Budapesti Kamaraszínházban bemutatott monodráma, a Rose ismét látható a Spinozában – az intim tér, a fokozott közelség jó, Vári Éva meg még jobb. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Az asszony, akit játszik, nyolcvanéves. Gyászol éppen – ahogy ő mondja: süvét ül. A süve a zsidó gyász, amelynek egy hete alatt a gyászoló – szerettei, családja, barátai által körbevéve – intenzíven „foglalkozik” a gyászmunkával, és miközben az elhunyttal kapcsolatos emlékeit eleveníti föl, elbúcsúzik tőle, hogy aztán visszatérhessen megszokott, hétköznapi életéhez.

De Rose-t nem veszi körül senki, legkevésbé a családja. Vári Éva a parányi színpadon ül, amikor a közönség elfoglalja a helyét – hogy már „játszik” is, az csak később derül ki mindenkinek. Mire meggyújtja a mécsest és megszólal, Rose már messze van; na, nem tőlünk, a közönségtől, hanem az „itt és mosttól”, mert éppen rázúdul jónéhány évtized, és erősen küzd, hogy kiverekedje magát a romok alól.

Martin Sherman monodrámája jó szöveg és erős történet. Az ukrán zsidó Rose a kozák pogrommal kezdi a huszadik század történelmével való szoros ismeretséget, majd Lengyelország következik, Varsó, ott is a gettó, ahol festőművész férjével elveszítik egymást szem elől, és elveszíti a kislányát is, akit a szeme láttára lő fejbe egy náci katona. És élete végén egy amerikai lakás nappalijának kanapéján üldögélve ül süvét egy arab kislányért, akit egy izraeli katona, a saját unokája lő fejbe. A történelem – legalábbis Rose életében – körbezárt, és fényes bizonyítékát adta önnön értelmetlenségének. Mit sem látszik tanulni-okulni belőle sem az, aki csinálja, sem az, aki elszenvedi.

Hanem mégis van valami, ami nem engedi levonni azt a következtetést, hogy semminek semmi értelme: az életösztön, amely Rose-t is végigvezeti ezen a delikát kis huszadik századon, és az emlékezés, amely nem engedi elhalványulni a személyes tapasztalatokat. Előbb – iszonyatos mázlival, mondhatni – az Exodus fedélzetén hajózik Palesztina, vagyis a túlélés földje felé, ahová persze sosem érkezik meg (odadob egy jókora fintort a politika, és visszafordítják a hajót), majd a szó szoros értelmében a fasizmus torkából menekül ki, és közben megismerkedik második férjével. Amerikaivá válik, persze csak papíron, mert a lelkében régen hontalan.


Vári Éva a megannyi tragikus kanyarral terhelt történetet egyszerűen magára, színészi énjére szabja. Monodráma esetében az ilyesmi persze természetes, de itt ideális eset van: „középen” találkozik a két figura. Vári szigorúan szilárd alapként használja nemcsak a Rose-t minden viharból tovább menekítő életösztönt, hanem azt a belső rezignációt, amely tompítja a tragikus felhangokat, és derűt lop az emlékezésbe. A monodráma előadásának kulcsa ugyanis az egyensúly, illetve az érzelmi alapozás: ennek az asszonynak evidencia az élet, amelyet megannyi halál szegélyez. És ugyancsak alapvető az a magány, amely – család ide vagy oda, kötődés ide vagy oda – ezt az asszonyt mélyen egyben tartja; barátságban él saját magányosságával, melynek gyökerei az ukrajnai gyerekkorba nyúlnak vissza.

És akár sikeres amerikai üzletasszony, akár kötődés nélkül lebeg otthontalan világában, mindig van „másik oldal”. Egyrészt és másrészt. Vári Éva a látszólagos eszköztelenséget, ennek az asszonynak a szikár, sokszor derűs történetmesélését gazdag színészi eszköztárral hozza létre: miközben díszlet és kellék alig van, színes és beszédes a mimika, játékos az intonáció, közlékeny a testtartás és intenzív a közönséggel tartott kapcsolat. Hiszen a mi tekintetünkbe kapaszkodik, nekünk beszél, nem a színházi nézőtérnek, hanem a süvét ülés alkalmi társainak. Visszanézünk és bólintunk olykor, mert jelezni kell, hogy követjük őt a kalandos élettörténetben.

Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt.
Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt.

A gyerek, a megmaradt fiú messze kerül, Izraelben talál otthonra, és ott nevelkedik az az unoka is, akivel már szinte semmilyen gondolata nem találkozik. Az emlékezés önmagába zárul, már nincsen, aki továbbvigye – és Rose ebben is meglátja, megtalálja a feladatot: emlékeznie és emlékeztetnie kell. Amíg él.

Sem az író, Martin Sherman, de még az eredeti bemutató és a mostani előadás rendezője, Ilan Eldad sem tehet arról, hogy a Rose ennyire aktuális lett manapság; hogy ennyire beletalál közvetlen környezetünk egyik legnagyobb problémájába, a társadalmi és egyéni emlékezés megoldatlanságába, a múltról való (köz)beszéd képtelenségébe. Vári Éva – aki most az Orlai Produkció előadásaként játssza Rose-t – mintha erre is ráérezne: csöppet ejtett tónusai mutatják, hogy távolról sem szeretne didaktikus lenni, de érzi a szavak erejét.

A Spinozában játszott előadás minden szempontból a helyén van. És Vári Évát – aki a végén velünk kezet fogva köszöni meg, hogy eljöttünk a gyász-szertartására – közelről látni, hallgatag játszótársának lenni nagy élmény. Priceless, ahogy mostanában mondják.
Szerző: Csáki Judit
Író:  Martin Sherman,  Cím:  Rose,  Fordító:  Prekop Gabriella,  Rendező:  Ilan Eldad,  Szereplő:  Vári Éva