Kezdhetjük az olvasást a végén: az utószó a madárhoz kapcsolódó fény-, éj-, tükör-, ostobaság- és halálszimbolikába, a bagoly/kópé rokonításba is beavat. Aki hagyományosan az elejéről indul, mottók felől találja magát a zoogrammatika hangzásrengetegében. TARJÁN TAMÁS RECENZIÓJA.
De hol a legeleje és hol a legvége e se eleje, se vége valóságpásztázásnak? Aki a szokásos mozdulattal nyitja fel a kötetet, bizonyára máris beleolvas – belehallgat – a szerző írta metaszövegbe, a fül-be, aki pedig szereti a tartalomjegyzéknél kezdeni a tájékozódást, másként figyelhet fel az állati körképre.
Az előbbi sorokból kiderül: a szatirikus állatmese nagy műfaji hagyományú vershangján „Rólunk szól a mese, madárnak nézett állampolgárokról”. Az utóbbi, a tartalom pedig a számos madaras cím mellett (veréb-, vércse-, szajkó-, hattyú-fabula) a legantropomorfabb állatok egyikével, a medvével is összeismertet, s olyan irányokba indít, amelyek mintha nem lennének közvetlenül alárendelve a választott ezópusi vagy egyéb verses epikai formának (Csak ne; Zúg az erdő; Ladi-ladi-ladilom; Mindegy; Megjöttek a; Kérdések a vakvilágba stb.).
Az Előhanggal nyitott, Utóhanggal szegett kötet ciklusok nélküli, osztatlan egybefüggését, tartalmi egy-létét hangsúlyozza sok hangjával (és szükségképp: hang-utánzásával – azaz például alig összeszámlálható vendégszövegével). „tudtuk tudtuk / hiszen tudtuk / tudtuk hogy nem vagy! – / hallották a harkályt: tuk-tuk! – / tuk-tuk-jaid átaludtuk / fejünket kicsit kidugtuk / és megvolt a baj!” – ébreszt lidérces mondókájával az Előhang. A baj a tárgya a Szilágyi Ákostól megszokott módon keményre koncipiált, nyelvpengésre és nyelv-pengésre kifent könyvnek. A „valami nincs rendbe’…” tudata és tudatása, ahogy az a szintén tuk-tuk!-ozó, vagy-vagyozó Medvemonológ strófáiból is kihallik: „csak azután lett csend / csigolyája reccsent / reccsent reccsent vagy nem reccsent / van ilyen egy meccsen // van ilyen egy meccsen – / szólalt meg a sípcsont / megszólalt vagy nem szólalt meg / lett halálos síp-csönd // bíró sípja nem szól – / ugye nem haragszol? / haragszol vagy nem haragszol / érted már harang szól”. Bár olvasóként elsősorban állampolgári beosztásunk nem túl kellemes érzete lép működésbe, univerzum-polgárságunk, a teremtés kirótta veszendő kicsinységünk is lehúz. Az „elorozták államunkat” (Hattyúk tava) ugyanúgy fontos és variált szószerkezete a Baglyok könyvének, mint az akusztiko-vizuális harapásra kész „a menny csőre tátog” (Varjúk károgása) változatai. Lehet ugyan tisztán hazai és napi politikai értelmezést adni a kötetnyi ciklusnak, de ez a közelítés is tartalmasabb, ha a költő állati antropológiáját, keserű léttanát szintén hajlandók vagyunk nyomon követni.
Ajánlatos és élményszerű a verseket a szerző előadásában meghallgatni (a lehetőségről tájékoztatást kapunk a 96. oldalon), hogy a hangzó változat a (tárgya folytán) talán minden eddiginél hangibb Szilágyi-kötet alapvetően akusztikus voltát még inkább kiemelje. Nem mintha a szemünk nem hallva szántaná a sorokat. A Tolsztoj / forgópisztoly / hadosztály összecsengés groteszkuma (Varjúk károgása) nem kisebbet pukkan, mint a ríme nélkül önmagában is visszhangos „felvonulók kérték” szintagma (Vércsék). A gólya-gólya-gilice / tükörország – Alice sorpár (Gólya-gólya-gilice) hat (vagy ha tetszik: csak három) szóba belesűríti (kis túlzással szólva) a fél magyar népköltészetet és a világirodalom egy nagy szeletét, az ellen-Ullenspiegel / Isten rím nagyjából úgy hív és felel torz-tisztán, mint a vers címe: Bagolybohóc. Az írásképi-hangzásbeli osztódással szaporodó, szóalak-váltó, szövegképző nyelvi elemek néha nem mentesek az erőltetettségtől, ám az állatmese köpenyéül választott gyerekvers-, (ilyen-olyan) dal-, kuplé- és egyéb öltözékek ezt jótékonyan takarják, s a szövegintarziák révén mindig legalább annyi „bejön” a versbe, mint amennyi eleve benne van.
A tuk-tuk affér e könyve A bagoly neve „szócikkében” a latintól (ulula) az angolig (owl) sorjáztatja a jobbára hangutánzó eredetű bagoly-elnevezéseket (nem említi, de egy pillanatra bevillanthatja az angol üvöltés: howl szót, Allen Ginsberg korszakos Üvöltését is, ekként tovább tágítva az óriási, határok nélküli jelentésmezőt). „A bagoly egyszerre az éjszakai sötétség és a ragyogó fény madara: szemei az éjben világosságot árasztanak – a tudatlanság sötétségében a bölcsesség fényét”: a Pallasz Athéné madaráról viszonylag közismert tény(eke)t nem árt ismételni, a „fénytermészetű bagoly” alvilági illetékességét és a kópé-figura egyszerre démonikus és komikus tulajdonságaival való cimborálását pedig éppenséggel szükséges újramondani, akárcsak a bagoly és a jós mitikus „közös” vakságát.
Könyvszerető értelmiségi általában tiszteli a baglyot, nemegyszer könyvespolcán őriz valami kis bagolyfigurát, hogy időnként mintegy önmaga intellektuális elköteleződésének jelölőjével, egyik címerállatával szembesüljön. Ezt teheti meg, aki belehallgat a Baglyok könyve jósló-tükröző jellegű, kópés éji kiáltásaiba.
Szerző: Szilágyi Ákos, Cím: Baglyok könyve, Kiadás helye, éve: Pozsony, 2013, Kiadó: Kalligram, Terjedelem: 96 oldal, Ár: 2300 Ft
