A Chanticleer koncertje
2014.01.29.

A kakasok tizenketten vannak, de az, ahol kapirgálnak, nem éppen szemétdomb, inkább egy nagy halom gyémánt és igazgyöngy: ismét Budapesten járt a Chanticleer. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

Innsbruck és Friedrichshafen után, Prága és Moszkva előtt ejtette útjába a magyar fővárost az 1978-ban alapított a cappella férfi-ensemble, melyben a kezdetek óta eddig több mint százan (!) énekeltek, ám amelynek alig hihetően magas színvonala a jövés-menés okozta ziláltság helyett az engedményt nem ismerő maximalizmus nyugodt állandóságáról tanúskodik. Negyedszer jártak nálunk: az első három alkalom (2008-ban, 2010-ben, majd legutóbb szinte pontosan két esztendeje, 2012. január 29-én) a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermébe szólította őket, míg most, pályafutásuk során először, a Zeneakadémia nagytermében léptek fel. „Bela Bartok is a GREAT contemporary concert hall. The Liszt Academy Hall is a smaller chamber hall. Opened in 1907, completely restored last year, stunningly beautiful, 900 seats, and an acoustic you would have to hear to believe” – dicsérik a nagytermet a honlapjukon lelkiismeretesen vezetett blog soraiban. Valóban, nagyon kellemes hangulatban, forró fogadtatással zajlott a koncert, melynek számait, mint korábban, ezúttal is vezérfonálra fűzték. She said/he said – segítette a tájékozódást a program címe, s ez a „tematika” épp annyira végtelen lehetőségeket kínált, mint a legutóbbi Love Story, melybe úgyszintén minden belefért, még a szakrális zene is, hiszen az is a szerelemről szól, csak a földivel ellentétben az égiről. Úgyhogy az alapgondolatról ennyi elég is, maradjunk abban, hogy gazdag és szép műsort hallottunk, amely a középkortól (Hildegard von Bingen) a reneszánsz vokálpolifónián (Palestrina, Victoria, Guerrero), a barokkon (Andrea Gabrieli, Monteverdi), romantikán (Fanny és Felix Mendelssohn, Brahms) és a 20. századon át (Ravel, Barber, Stacy Garrop, Eric Whitacre) a francia és orosz népdalfeldolgozásokig és a kvalitásos könnyűzenéig minden felvonultatott.


Geoffrey Chaucer (1343 k.–1400), a Canterbury mesék szerzője alighanem egy régi francia meséből kölcsönözte a tisztán éneklő kakas (és lelkes kései követője, a San Franciscó-i alapítású vokális együttes) nevét: a Chanticleer két francia szóra, a chanter-ra (énekelni) és a clair-re (tiszta, tisztán) vezethető vissza. Nos, a három szoprán, három alt, három tenor, bariton, basszbariton és basszus együttese valóban kristálytisztán énekel, talán csak műsoruk bevezető számában, Palestrina Gaude gloriosájában észleltem csekély mértékben, hogy a szopránok intonációsan felfelé húznak – de ez a kezdés izgalmának is betudható. Chaucer kakasa azonban nemcsak tiszta énekű: „olyan pon­tos, nem ér­het föl ve­le / óra, de még a klast­rom tor­nya se.” (Fodor András fordítása) Ez a Kaliforniaiakról is elmondható: világos karakterizálás, plasztikus ritmus, érzékletes hangsúlyok, az ensemble-ideálhoz képest viszonylag nagy létszám ellenére elemzőn transzparens hangzás. A legfontosabb azonban mégis a legkülönfélébb stílusokban való egyforma otthonosság, a megidézett hangulatoknak, életérzéseknek szinte elképzelhetetlenül széles skálája. Mindent tudnak? Igen, a jelek szerint tényleg mindent. Némelyek úgy vélik, a Chanticleer olyan, mint a tíz évvel korábban alapított King’s Singers, megduplázva – és ebben az állításban van is valami. Énekelnek régi zenét, kortárs műveket rendelnek és mutatnak be, maguk készítette könnyűzenei feldolgozásokban villogtatják a gospel, swing, blues, pop és rock világában való jártasságukat, s mindezt úgy, hogy a teljesítményt nemcsak a hüledeztetően briliáns tökéletesség uralja, de átjárja a spontaneitás és a szenvedély is: ebből a közös zenélésből árad az öröm – ez az éneklés nagyon-nagyon él.

Több mint húsz szám hangzott el, a kritikusnak aligha lesz lehetősége arra, hogy egyenként jellemezze valamennyi tolmácsolását. Marad a mazsolázgatás, egy-egy különlegesen emlékezetes mozzanat felidézése. Számomra ilyen volt a Hildegard von Bingen-mű (O frondens virga) kissé keleties koloratúráinak titokzatos-elvont hangulata, a Gabrieli-madrigál (Tirsi morir volea) élénk kedélye és tagoltsága, a faktúra mozgalmasságának méltó érzékeltetése. Ámulva hallgattam Monteverdi Oimè, se tanto amate kezdetű madrigáljának expresszív előadását, az élénken megmozgatott szólamokból felszabaduló drámai kifejezőerőt, a szubjektivitás szenvedélyét. Fanny Mendelssohn darabjának (Schöne Fremde) egyszerű nyugalma, úgy éreztem, a férfiszopránok jelenlététől kissé túlhevült – ide magas női hangok kellettek volna, ezt a darabot tisztán férfiegyüttessel aligha lehet meggyőzően előadni. Hasonlót éreztem a brahmsi Nachtwache hallgatásakor. Csodálatos volt viszont Ravel Trois Chansons-jának gazdagsága és mélysége, az első darabban játékossága, a másodikban tragikuma, a harmadikban népies humora. Ravel ebben a kevéssé kultivált vokális ciklusában a zenetörténet legnagyobbjainak egyikeként mutatkozik meg – ehhez volt méltó az előadás. Szintén a jellel jelölt zenék torokszorító pillanatait hozta Samuel Barber sallangtalan darabja, a Let Down the Bars, O Death, melyben az amerikai zeneszerző nem kisebb költőt zenésít meg, mint Emily Dickinson. Itt is a három minőség: a nagy zene, a nagy költészet és a nagy előadás találkozása volt az, amelytől a hallgatóban szó bennszakad, hang fennakad.

És így tovább. Említhetnénk még az igényességet, mellyel kortárs szerzőket választ magának a Chanticleer – olyanokat, akik izgalmas, újszerű, de mégis érthető és feldolgozható, „közönségbarát” darabokat írnak – ilyen volt Eric Whitacre mértéktartóan modern, sok álló harmóniával dolgozó, lélegző zenéje (A Boy and a Girl). Említhetnénk a két népdalfeldolgozást: a kissé korálszerű L’ amour de moy tökéletes gall légkörét és az Oj polná, polná, korobuska hamisítatlan szláv népi hangulatát, végén a jellegzetes lelassított, majd fokozatosan gyorsuló befejezéssel. És a bőrbizsergeően hiteles gospel-hangot, amelyhez persze az ensemble afro-amerikai tagjai is hozzájárultak az őseiktől örökölt genetikus tudás „hozott anyagával”. Az egész est, mindenestől, lenyűgöző volt és boldogító. Milyen kár, hogy csak kétévenként jönnek Európába… 

Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2014. január 23.