Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

RUTINMUNKA

Bernard Slade: Jövőre, veled, itt! / Kecskeméti Katona József Színház
2014. jan. 27.
Kecskemét-szerte ismert tény, hogy Danyi Judit és Hegedűs Zoltán a való életben egy pár. Kézenfekvő tehát, hogy kétszereplős, romantikus komédiában lássuk őket a színpadon. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Danyi Judit és Hegedűs Zoltán
Danyi Judit és Hegedűs Zoltán
A bulvárra éhes közönség – ez alól én sem vagyok kivétel – mindig érdeklődik az effajta színházi szituációk iránt. Szokott nézői stratégiáinkat, amiket egy romantikus komédia közben működtetni szoktunk – a hitetlenség teljes felfüggesztését, a lustán kukkolást – felváltja, kizökkenti az igazi kukkolás élménye. Találgatjuk, hogy az egyes jelenetekben a két szereplőnk vagy a két színész hálószobájában járunk-e, és látjuk mindkettőt, de ha az utóbbit véljük felfedezni, akkor nagyon megörülünk neki, még akkor is, ha tökéletesen félreértjük a dolgot.
Bernard Slade és Stan Daniels dramaturgiája rettentő egyszerű, de kiváló lehetőségeket és nagy kihívásokat tartogat a színészeknek, talán ez az oka annak, hogy az 1978-ban elkészült amerikai filmváltozatot négy Oscarra is jelölték. A mű két szereplője, Doris és George egy kaliforniai szállodában találkoznak, majd együtt töltenek egy forró éjszakát. Mindketten boldog, házas emberek, akiknek eszük ágában sincs feladni életüket, de egymást sem akarják elengedni, ezért megbeszélik, hogy a következő évben ugyanezen a napon újra találkoznak egymással – és ez így megy huszonnégy éven keresztül.
A kecskeméti Katona József Színház kamarájának terében egy gondosan, tökéletesen realista módon berendezett szállodai szobát látunk. Számunkra csak ez a szoba létezik, mindent, ami időben és térben ezen kívül van, tehát a két szereplő valódi életét, csak az ő interpretációjukban hallhatjuk, ami nemcsak szubjektív, hanem néha rettentően igazságtalan is.
Hogy a színpadon megjelenített világ nem a valóság, azt a rövid jelenetek közötti átöltözések teszik egyértelművé. A szín két oldalán egy-egy tükör látható, a szereplők minden jelenet után megjelennek mögöttük a takarásban, látjuk, ahogy Doris parókát vált, ahogy George bajuszt vagy pajeszt ragaszt magának. A színpadi valóság így duplán kérdőjeleződik meg: egyfelől világossá válik, hogy a két szereplő kapcsolata egy idealizált álom, pont ettől szép, a valódi élet, a hétköznapok szürkesége, ami be-beszűrődik ebbe a kapcsolatba, nehéz és fájdalmas. Másfelől az átöltözésekkel a színházi aktus önmagára reflektál, ami azért érdekes, mert mikor rájövünk, hogy színházat látunk, akkor nem a teljes illúzió felismeréséhez jutunk, hanem mozgásba lép a fentebb említett kukkolási kedvünk.
Mindennek tudatában és állandó tudatosítása miatt érdekes az, hogy a színpadon eltelt huszonnégy év jelenetei közül mik azok, amik működnek, és mik, amik kevésbé. Az első jelenet például rutinmunkának tűnik: nincs eget verő szenvedély, nincs meglepődés, zavar, s bár a szöveg szintjén megjelenik, hogy a két szereplő még soha nem lépett félre, mégis olyan érzésünk támad, mintha mindig is ezt csinálták volna. Ettől válik Doris és George roppant ellenszenvessé, hiszen nem értjük, miért akarnak újra és újra félrelépni, ha hiányzik az első pillanat igazi szenvedélye, ha ilyen olajozottan megy minden már az első reggel. Eközben pedig szimpatikus lesz Danyi Judit és Hegedűs Zoltán, hiszen bennük találjuk meg a választ a harmonikus és rutinos együttlétre és összeszokott közös játékra.
Fotók: Walter Péter
Fotók: Walter Péter. Forrás: PORT.hu
A legjobban persze azok a jelenetek működnek, ahol mindketten középkorúak, és kettőjük kapcsolata már rég túllépett az ismerkedés fázisán. És bár minden alkalommal újra meg kell ismerniük egymást, hiszen az évek alatt rengeteget változnak mindketten, mégis megjelenik kettőjük között egy olyan mély kapcsolat, ami a szavakon túl, a feszín alatt biztosítja számukra a másik megértését.
Újabb fals hangokat érzékelhetünk az utolsó jelenetben, amikor a szereplők már hatvan körül járnak, és huszonnegyedszer találkoznak egymással. Míg az első jelenetben, fiatalként Hegedűs Zoltán volt roppant hiteltelen, hiszen játéka minden elevenséget, szenvedélyességet nélkülözött, addig az utolsó jelenetben Danyi Judit próbálja technikailag megoldani az öregedés színpadi problémáját. Láthatóan ötlete sincs arról, milyen lesz idős korában, ezért sokat látott, bölcs, és éppen ezért szkeptikus hatvanas nő helyett egy hátát görnyesztő, hangját rekedtre változtató, szép, fiatal nőt látunk a színen, fején különösen furcsán mutató, ősz parókával.
Az előadás így egészben nézve roppant heterogén képet mutat: felszínes rutinmunkából indul, ahonnan eljut valami lényegi mélységig, hogy aztán a végén fogalmatlanságba torkolljon. Persze nincs egyszerű dolguk a színészeknek: egy szobában, két óra alatt, huszonnégy évet lepörgetni egyenletes színvonalon nyilvánvalóan lehetetlen. A jelenetek természetesen ott a legerősebbek, ahol a szereplők életszakasza a színészekével találkozik. A többi sajnos berögzült színészi rutin, ami felfedi önnön gyengeségeit.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek