A „bőrönddíszletes” előadást itt most egyetlen bábos (Kiss Ágnes) kelti életre, szerepe – ahogy az említett Fekete kisasszonynál is megszokhattuk – jóval túllép a bábok mozgatásán, élő szereplőként valódi partnere a bábfiguráknak, perel velük, segíti őket, de olykor ő az, akit a megtüzesedett fababák ledorongolnak. Ebben a finom viszonyban, a (főként művészet és élet közti) határokra fittyet hányó Játék vérbeli élvezetében ragadható meg leginkább Kiss Ágnes művészi stílusa, ami a műfaj kötelező könnyedsége mellett mindig kellemes mélységet is lop alkotásaiba. 

A komédiázás ad hoc helyszíne itt és most a szegedi Karolina Művészeti Iskola és Kollégium, aminek világos, parkettázott terme csak látszólag jelenthet nehézséget a vásári hangulat megteremtésében. Kiss Ágnes szinte „rácuppan” a kamaszlány közönség és a vallásos környezet teremtette helyzetre, harsány belépője pillanatában azonnal megfogja a lányokat, és figyelmüket célzott kiszólásaival – Justin Bieberre, a kötelező tananyag elemeire, vagy éppen a teremben látható konkrét feszületre tett utalásaival – végig fenntartja. A közönségbevonás kötelező dramaturgiai pillanatában a lányok élvezettel jelentkeznek, s nagy kacagások közepette válnak részeivé a játéknak.

A nagymamájára váró unoka élőszereplős felvezetése után – ami a záró jelenettel együtt az előadás és a történet keretévé válik – lassan ráközelítünk a bábok helyszínére. A díszlet – ami a bábokkal együtt az alkotó állandó munkatársának, Kiss Attila Etelének az alkotása – valóságos varázsdoboz, nehéz elképzelni, honnan kerülnek elő belőle újabb és újabb világsíkok. Két fő dimenziója a cirkusz és a nagymama lakása. Először a cirkuszt látjuk, aminek zárt falai mögé csupán részletekben tekinthetünk be. Először az ablakszemekben (amik tényleg szemek, a cirkusz külseje egy arcot formáz) tűnik fel két reszkető balerinaláb, majd a doboz két végén kukucskál ki az egymással perlekedő elefánt ormánya és zsiráf lába, a doboztörzzsel együtt egyetlen közös bizarr testet alkotva. 

Szinte megrendítő, ahogy a felnyíló kapuk mögött a porond és a cirkuszi csillogás helyett egy szürkés-barnás, kopottas árnyalatú, csipketerítős, levendulacsokros, gramofonos nagymama-otthon tárul fel. A publikusból hirtelen a privátba, a parádéból az intim magánszférába kerülünk, az ajtónyílás pedig a jól ismert élet-színház metaforában olvasztja egybe a kettőt: a nagymama egyszerűnek és szokványosnak tűnő élete számára a legfőbb színház, amit érdemes játszani.

A téma a Fekete kisasszonyéhoz hasonlóan archetipikus. Ott a kisasszonynak az erotikus attribútumoktól túlfűtött Ördöggel kellett felvennie a harcot, itt a Halál mint hűvös, elegáns, ámde jó humorú  úriember zaklatja a nagymamát. Amikor a reszelős hangú (Tom Waits „sötét” filmkaraktereit is megidéző), csokornyakkendős csontváz bekopog az ajtón, megkezdődik a művészettörténetből ismerős alkudozás, aminek az eredménye még egy nap ebben a földi életben. Az idő szorításában a nagymamában fellobban a vágy, mit nem csinált még, hova rohanjon, Párizsba menni croissant-t enni, és felkeresni azt a férfit, akivel elmulasztott egy fontos sétát, elbeszélgetni az unokával a bábos élet viszontagságairól, vagy elmenni a cirkuszba. Matild ez utóbbit választja, és – a színpadra hívott iskolás lányokkal együtt – még kötélen táncolni is megtanul. Az utolsó nap túl jól sikerül, a nagymamának nincs kedve mennie, elkezdi tehát „meggyúrni” a Halált, vékonyka, megalázkodó hangján további napokat alkuszik ki, a Halál pedig belekényelmesedik Nagymama békés otthonának atmoszférájába, el-elbóbiskol a konyhaszéken. Aztán csak erőt vesz magán, és felszólítja hősnőnket a pakolásra, aki – egy Dekameronba illő jelenet keretei között – nagy kapkodásba kezd, és beleesik a mézescsuporba, majd ráragad egy lepedő, amitől a halál szörnyetegnek nézi, és örökre eliszkol kedves babaházunk ajtófélfájától.

Van tehát egy happy endünk, amit a keretes szerkezetben a még mindig várakozó unoka summáz: azért várat ez a nagymama mindig magára, mert ráér. Ideje, ugyanis, mint a tenger… Nem kerüli el ugyanakkor a figyelmünket, hogy az unoka mintha maga volna nagymamának öltözve, talpig feketében, szemérmes kosztümben, magas szárú fekete cipőben, csipkés kalappal és letagadhatatlanul „nagymamás” retiküllel. Öltözködése azt sugallja, hogy van még egy (sokkal fájdalmasabb) lehetőség arra, hogy az unoka végtelenül várjon a nagymamájára… 

E jelentésmező miatt van óriási szükségünk a mese, a művészet, a játék örök életet biztosító erejére, azokra a határátlépésekre, melyeknek köszönhetően sose halunk meg. Valóság és fikció határmezsgyéjén kötéltáncolva ilyen pillanatokból ad ízelítőt a Halálian jó történet.