Interjú Ari Folman filmrendezővel
2014.01.22.

Hová vezeti a filmet a digitális technológia? Mivé alakítják az embereket virtuális identitásaik? A Libanoni keringő rendezője új filmjében a ma világának és a holnap filmjének nagy kérdéseit feszegeti, miközben válaszait az irónia álarca mögé bújva, szerényen tálalja. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Stanislaw Lem A futurológiai kongresszus című művét a filmiskola óta szeretné adaptálni. Miben változott a koncepciója az évek során?

Ari Folman: A Libanoni keringő után el akartam távolodni a politikai kérdésektől és a személyes témáktól, amikkel abban a filmben foglalkoztunk. Ezért nyúltam vissza A futurológiai kongresszus ötletéhez. Mindig is meg akartam csinálni ezt a filmet, csak nem tudtam, hogyan. Akkor támadtak ötleteim a megvalósítással kapcsolatban, mikor pár évvel ezelőtt elkezdtem animációval foglalkozni. Hosszú gondolkodás után két részbe vágtam a filmet: az egyik fele élőszereplős, a másik animált lett. Az animációs rész épül az eredeti műre, egyes jelenetek egy az egyben hasonlítanak a könyvbeliekre – ez egyfajta főhajtás Stanislaw Lem előtt. De nem változtatás nélkül adaptáltam Lem művét: ő a kommunizmusbeli elnyomásról írt, én pedig a szórakoztatóipari diktatúráról és a film jövőjéről mesélek.

Ari Folman. A kép forrása: Wikimedia Commons
Ari Folman. A kép forrása: Wikimedia Commons
R: Hogyan hozta közös nevezőre a hollywoodi stúdiórendszer és a digitális filmkészítés tendenciáinak vizsgálatát Lem témáival és a hallucinatórikus drog által szedált társadalom kritikájával?

AF: Hollywood nem olyan gonosz, mint a kommunista rendszer volt: az embereknek megvan a választási lehetőségük, hogy fogyasztanak-e vagy sem. A drog csak egy metaforája azoknak a dolgoknak, amiktől mi a nyugati világban függővé válunk. Ez lehet a karrier, a siker, a szex vagy a szórakoztatás. A droghatást sokkal könnyebb volt megmutatni az álomszférában, de sokkal többről van itt szó, mint egy szimpla drogról.

R: Nem amerikai filmrendezőként, aki sosem dolgozott Hollywoodban, miért tartja fontosnak, hogy a színészeit exploitáló hollywoodi rendszerről forgasson filmet?

AF: A technológiai változások korában élünk. Van már CGI-nk, amivel a semmiből tudunk létrehozni helyszíneket, majd manipulálni azokat a vágószobában. Van motion capture technikánk, amivel – mint az Avatarban – számítógépes lényekre cserélhetjük le az embert. És létezik az a szkennelő gép is, ami a filmben szerepel. Amikor először láttam, nem akartam hinni a szememnek: lenyűgözött és megijesztett a monumentalitása. A stúdiók képesek beszkennelni a színészeket, Robin Wrightról is készültek ilyen felvételek. Ez már a mozi új kora. Nem akarok ítélkezni felette, de fontosnak tartom, hogy a technológiai evolúció idején megértsük, mit is jelent és mivé alakul a filmművészet.

R: A szkennelés során Robin Wright szorong, nem tudja eljátszani az összes emberi érzelmet, amit elvárnak tőle. Ezért a menedzsere elmeséli az élettörténetét, ami először megnevetteti, majd meghatja, végül megríkatja Robint.

AF: Igen, ez a hagyományos történetmesélés ereje. Digitális trükkök nélkül, kizárólag a színészi (arc)játékra épül. Bizonyos értelemben búcsút mondunk a régi idők mozijának abban a jelenetben.

R: Miért Robin Wrightot választotta a főszerepre?

AF: Olvastam a biográfiáját, ami különös volt, tekintve, hogyan kezdte a karrierjét, és hogyan tűnt el olyan sikerek után, mint A herceg mennyasszonya. Egy 2009-es Los Angeles-i ünnepségen ültem Robin mellett, akkor ötlött fel bennem, hogy felkérem a projektre, mert az arca tökéletesen passzolt a főszereplőről alkotott elképzeléseimhez. Nem csak a szépsége lenyűgöző, de nagyon törékeny is: elhiszed neki, hogy csapdába esik ebben a szituációban. Robint nagyszerű, de ami még fontosabb, nagyon bátor és nagyon okos színésznek tartom azért, hogy megcsinálta ezt a filmet. Sokan őrültnek gondolták, hogy elvállalta – még Harvey Keitel is csodálkozott egy-egy jelenetén.

R: A szabad választás a film egyik fontos témája. A Miramount a szabad választás „vegyi formuláját” találja fel: egy folyadék elfogyasztásával az álomszférában élő emberek azzá válhatnak, amivé akarnak. Még sincs köztük igazi, emberi kapcsolat, hiszen mindenki csapdába esik a saját képzeletében. Ön szerint milyen hatással van az identitásunkra a digitális kor, illetve a vívmányai, mint a virtuális identitás kiépítésére lehetőséget adó közösségi oldalak és videojátékok?

AF: A média azt közvetíti az emberek felé, hogy mindenki legyen az, aki lenni akar. De ők mind ugyanaz az egy ember szeretnének lenni: a srác a tévéből vagy a srác a focicsapatból. Pedig egyre több információhoz van hozzáférésünk, egyre több lehetne így a választási lehetőségünk. Az emberek viszont nem akarnak átlagos identitást, nem akarnak otthon ülni – nekik extrém élet kell. A mai technológia szerintem csupán egy eszköz, ami felerősíti a társadalomban már meglévő tendenciákat.

R: Olyan pesszimista a filmipar jövőjét és az alternatív, digitális világok hatását illetően, mint a filmje?

AF: Szerintem a film a mai állapotában nem fog létezni ötven év múlva. A mi filmjeinket csak múzeumokban fogják megnézni. A multiplexek is másképp fognak kinézni, mert a digitális technika egyre olcsóbb lesz, így az emberek már csak a legnagyobb, a leglátványosabb filmeket nézik majd meg moziban. Kétlem, hogy az egyik kezében iPhone-nal, a másikban Joystickkal rohangáló embereket érdekelni fogja, hogy egy filmbeli karakter szkennelt vagy igazi.

R: A film jövőjéről is szóló kongresszust egy „animált zónában” tartják. Honnan származik ennek az ötlete?

AF: Kellett egy indok, hogy válthassak az élőszereplős és az animációs rész között. Ez volt a film legnagyobb kihívása, de ez csak egy dramaturgiai fogás volt.

R: Az egyik karakter úgy írja le a film animált világát, mintha azt egy „rossz acid tripen lévő zseniális designer” hozta volna létre. Ez volt a szlogen is, amit az animátorainak adott?

AF: Mondhatjuk. (nevet) Úgy gondoltam, hogy egy képzeletbeli világban nem kell a logikus utat követnünk, mint a Libanoni keringőben. Az animátoroknak szabad kezet adtam, hogy felfedezzék önmagukat és a fantáziájukat. A filmben tulajdonképpen azt kellett volna kitalálnunk, hogy fog kinézni az animáció 20 év múlva, de ehhez nem voltak meg a forrásaink és az időnk. Ehelyett inkább visszamentünk a múltba, és az animáció régivágású kinézetét a Fleischer-testvérek rajzfilmjeiről mintáztuk. Én nagyon szeretem Fleischerék élénkebb stílusát: a vonalvezetésük sokkal szabadabb, nem olyan szigorú, mint a Disney-é, és ez passzolt a mi őrült animációnkhoz.

R: Sok párhuzamot vontak A futurológiai kongresszus és a Mátrix, a S1mone, vagy épp Philip K. Dick és Kon Satoshi művei között. Mennyire kívánta elhatárolni magát a már létező, hasonló témájú alkotásoktól?

AF: Várható volt, hogy párhuzamot vonnak a filmem és a Mátrix között, hiszen a Wachowski-testvérek sokat kölcsönöztek Lemtől, még ha ezt nem is ismerték el soha. Ezen nem aggódhatok, én fizettem a megfilmesítési jogokért. A többi párhuzammal pedig nem törődök, mert szerintem a filmem eléggé eredeti. Nincs szükségem arra, hogy másoktól kölcsönözzek ötletet.

R: A futurológiai kongresszusban a Holokauszt-filmeken ironizál, miszerint azokat csak a várható díjak reményében készítik. Feltételezem, ön soha nem csinálna Holokauszt-filmet.

AF: Mire megjelenik ez az interjú, már tárgytalan lesz a kérdés. A következő filmem témája ugyanis a Holokauszt lesz. [Anne Frank naplójának „családbarát”, animációs filmváltozatát fogja elkészíteni Folman, ami erősen megosztotta a rendező tisztelőit – a szerző megj.]
Szerző: Soós Tamás