Augusztus Oklahomában
2014.01.13.

Megint korhad a családfa: a Nem félünk a farkastól és az Utazás az éjszakába színdarabjaival fémjelzett amerikai famíliadrámák sorát gyarapítja az Augusztus Oklahomában is. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Rekken a hőség, fortyog a dráma: a helyszín – oklahomai pusztaság ölén roskadozó ház – és a szereplők – az egymás torkának eső délvidéki család – is ismerős. A forrásanyag most nem Tennessee Williams vagy Eugene O’Neill, de az is lehetne: a 2008-ban Pulitzer-díjat nyert Augusztus Oklahomában a nagy amerikai családdrámák fonalát gombolyítja tovább. (A Vígszínház előadásáról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk.)

Az összesereglő família fölé tornyosuló, abuzív szülőfigura ezúttal Violeté: erős és büszke, de lestrapált, szétcsúszott asszony, aki több évnyi kitartó drogozással bomlasztotta meg elméjét. Rákos – száját eszi a kór –, de ez csak indok arra, hogy mérték nélkül szedje a nyugtatótablettákat. Családja nem is betegsége, hanem a férj – a melankolikus-alkoholista költő, Beverly – eltűnése miatt gyűlik össze a túlhevült oklahomai rezidenciában.

Meryl Streep nagy játékosként és megtört, tragikus figuraként játssza a matriarchát: a motyogó delíriumban a megbánással vegyes fájdalmát, a dühödt kitörések során a felhalmozódott keservét önti családja nyakába. Kiskora óta verte az élet, és büszke rá, hogy ezt elviselte – lányaira pedig ezt a megkérgesedett, empátiamentes életszemléletet hagyományozza. Nyilvánvaló a szimbolizmus – a szájrák és a beszédképtelenség –, amely a McCarthy-éra alatt született és a 70-es évek kiábrándult légkörében felnőtt Nagy Generáció örökségét veszi számba. Itt válna el a darab a southern gothic tradíciójába csomagolt családi drámáktól, ám Tracy Letts történetének a generációs különbségek és örökségek vizsgálata az egyik alulrészletezett pontja (a másik az indián cselédlány karaktere és az indiánirtások múltbeli terhe, amit a szereplők többször felemlegetnek). A jellem- és függőség-magyarázatokként kínált gyerekkori történetek erősek, de a film nem vállalkozik arra, hogy túllépjen az általánosításokon, és alaposabban megnézze, hogyan csapódik le és ismétlődik Violeték családmodellje – az alkohol- és drogfüggőség mint túlélési stratégia, a mindenki által tudott, de ki nem beszélt élethazugságok – a második és a harmadik generációban.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Míg Violetében együtt maradnak, addig gyerekeik korosztályában szétmennek a családok. Violet húga, a környezetére szózuhatagával rátelepedő Mattie Fae és a feleségét füvezéssel elviselő Charlie sem beszélik ki a házasságukat terhelő titkokat. Barbara (Julia Roberts), Violet kedvenc lánya már válófélben van a férjétől (Ewan McGregor), tinédzserlányuk mindkettőjüktől elhidegült. Kapcsolatuk vélhetően azért nem működik, mert Barbara túlságosan hasonlít anyjára: a másikban a hibát keresi, és ha megtalálta, arra használja, hogy ő irányítsa a szálakat. A Violetet ápoló Ivy (Julianne Nicholson adja szégyenlős érzékenységgel) viszont a tétlenül eltöltött öreglány-évei felett keseregne, ha nem épp most találná meg boldogságát – ami ugyanolyan könnyen foszlik majd szét, mint a valóság ellen tudatos naivitással és hurráoptimizmussal védekező, párját egy negyedszerre házasodó, kispályás sármőrben megtaláló Karen biztonságérzete.

Az eredeti darabot és a forgatókönyvet is jegyző Tracy Letts olyan vehemenciával foszlatja szét a különböző családmítoszokat, mintha ezt a mutatványt ma már nem csuklóból ráznák ki bármelyik drámaiskolában. Az igazán fájó pont itt nem is a házasságok korróziója, hanem a testvéri érzület elpárolgása: az otthoni pszichológiai csatározások elől másik államba menekülő lányokat már csak a vérségi kötelék láncolja egymáshoz. A nővérek közül csak Ivy biztosít azonosulási pontot: ahogy kétségbe ejtve kapaszkodik tiltott boldogságába, ahogy még örömét is visszafojtja, hogy az anyja és a nagynénje ne cincálják szét, az a Weston-família leghumánusabb védekezési mechanizmusát jelenti. Mert egyébként még a legempatikusabb ember (a neurotikus, határozatlan fiát a végsőkig védő Charles) is könnyen enged a családszellemnek, hogy közröhej tárgyává tegye a védteleneket. Barbara lányát, Jeant nevetik körbe, mikor a közös ebédnél nem akar húst enni – nem akarja bekebelezni a félelmet, a kémiai anyagokat, amiket az állat a halála előtti pánikrohamában termelt.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Az igazmondással töltött ebéd – Violet az életet elviselhetővé tevő kis hazugságok és a normális emberi kommunikáció alapját képező kölcsönös tisztelet eltiprását érti alatta – a darab középpontja, ami gúnnyal fröccsenő élceivel és a felszaggatott érzelmi sebekkel igazi jutalomjátékot kínál a színészeknek. De John Wells rendező egyébként is átadja a terepet színészeinek: nem emel ki párhuzamokat, nem vastagít meg motívumokat, csak leteszi kameráját, és hagyja kibontakozni a történetet. Szereplőit csak néha engedi ki a klausztrofób, félhomályos házból, de akkor legalább kihasználja a határtalan oklahomai alföld szimbolizmusát. „Nincs hova futni” – terelik vissza a horizontnak rohanó Violetet, miközben a nyitott táj egyaránt jelzi a kitörés végtelen lehetőségeit és az oklahomai lét végtelen ürességét.

Wells minden más ponton igazodik a színdarabhoz, és nagyjából hűen követi a cselekményt – csak pár karakterfestő részlet végzi a vágószoba asztalán. Meg a Letts műveit (filmen: Bogárűző, Gyilkos Joe) egyénítő szatirikus hangvétel, ami az ominózus ebédjelenetet leszámítva hiányzik a filmváltozatból. Az irónia háttérbeszorítása viszont megakasztja a drámai hatásmechanizmust: a súlyosan diszfunkcionális család kálváriájától muszáj két lépés távolságot tartani, így hiába apellál a film egyre inkább szívfacsarásra a finálé felé közeledve. Az egymást verbálisan késelő família fanyar tálalást követel magának, ami csak Meryl Streep játékában bukkan fel. A sztárszínész kissé túlzó, minden gesztust nyomatékosító stílusához egyébként is jól passzol a folyton szerepet játszó Violet karaktere, Streep pedig kihozza belőle a Nagy Alakítást. Nem olvad fel a szerepben, de mindent tökéletesen jelenít meg: a drogos ködben tévelygő alak tétovaságát, a megtört anya szeretet utáni kapálózását és a felhorgadt dühében érzelmi pusztítást végző ember nemtörődömségét. Streepre, és nem a történetre fogunk emlékezni évek múltán is, amely túl erősen hagyatkozik a southern gothic drámák közhelyeire és típusalakjaira. Letts filmjében végül nem az eredetiség, hanem az ismerősség ereje a megkapó – ahogy a Weston-család bejáratott koreográfia mentén, minden felhánytorgatott mocsok ellenére is szépen esik szét.
Szerző: Soós Tamás
Cím:  Augusztus Oklahomában,  Rendező:  John Wells,  Forgatókönyvíró:  Tracy Letts,  Operatőr:  Adriano Goldman,  Vágó:  Stephen Mirrione,  Szereplők:  Sam Shepard, Meryl Streep, Julia Roberts, Juliette Lewis, Julianne Nicholson, Misty Upham, Benedict Cumberbatch, Ewan McGregor, Abigail Breslin, Dermot Mulroney