Takács Zsuzsa-este / Literárium – Kortárs írók a Müpában
2014.01.15.

„Amit írok, annak nyolcvan százaléka valóság” – mondta Takács Zsuzsa a Literárium-est egy viszonylag korai pontján. Ezzel megválaszolt egy bennem motoszkáló, fontosnak tűnő kérdést is, egyúttal arra is rávilágítva, hogy a jelen esetben a kérdés talán nem is volt fontos. NÉMETH BÁLINT ÍRÁSA.

Azon az ősrégi dilemmán rágódtam ugyanis, hogy vajon egy effajta beszélgetős-felolvasós irodalmi esten mi a hasznosabb: ha a szövegek mintegy csak vázat szolgáltatnak a szerzővel megejtett életrajzi jellegű diskurzushoz, vagy ha afféle szövegre koncentrált mélyfúrás történik, háttérbe szorítva anekdotákat, referenciális adalékokat.

Takács Zsuzsa
Takács Zsuzsa
Ezen az estén ez a dilemma nem volt dilemma. A majd’ két óra során nemcsak a fentebb idézett mondat igazságtartalmáról győződhettünk meg, hanem jóval többről is. Ha kerülni akarjuk az olyan nagy és kétes szavakat, mint mondjuk a hitelesség, akkor valahogy úgy fogalmazhatjuk meg a legegyszerűbben, hogy Takács Zsuzsa éppen úgy beszél élőszóban is, ahogy a műveiben megszólal. Ez persze sem szükséges, sem elégséges feltétele egy életmű jó minőségének, ám esetünkben a beszédmód nem csupán kimunkált, finom és hatásos, hanem metszően pontos is. No de ezek megint nagy és kétes szavak — idézzünk fel inkább néhány jellemző példát.

Aki járatos a Müpa Literárium-estjeinek táncrendjében, jól tudja, hogy a beszélgetés és a felolvasások mellett zenei betétek, fotóvetítés és a meghívott által választott vendégek részvétele egészítik ki a rendezvényeket. A Takács Zsuzsa-est koreográfiája annyiban tért el a megszokottól, hogy a szerző szándékai szerint a vendégek is csak fotók közvetítésével voltak jelen. Olyan vendégekről van szó ugyanis, akik már nem élnek: anyáról, apáról, testvérről, a szerző számára meghatározó emberekről.

A nagyjából kronologikus sorrendben következő fényképek és egyéb emlékek így a beszélgetés forgatókönyvét is meghatározták: a gyerekkor, majd a kamaszkor felidézése után szó esett Takács Zsuzsa életének és pályafutásának fő állomásairól, az elhangzott szövegek pedig mindvégig szervesen kapcsolódtak az éppen felelevenített életszakaszhoz.

Molnár Piroska
Molnár Piroska
Először például egy képeslapot láthattunk, melyet Takács Zsuzsa édesanyja küldött Jakabszállásra. A kézírást itt-ott pacáknak tűnő foltok teszik nehezen olvashatóvá, ám kiderült: nem pacákról, hanem könnycseppekről van szó. Takács Zsuzsa jakabszállási tartózkodása ugyanis kényszerű volt, a Budapesten akkoriban dúló éhínség elől menekítették átmenetileg egy tanyára. A kissé keserű  élmény megemlítése nyilvánvalóvá tette, miért hallottunk nem sokkal korábban részletet A szerdai gyermek című novellából: az írás éppen a tanyai tartózkodásnak ezt az időszakát örökíti meg és lényegíti át.

„A professzionalizmus éle kicsorbul”, kommentált aztán Takács Zsuzsa egy kissé elmosódott családi fotót, mely éppen ettől az elmosódottságtól válik elevenné – a megjegyzés pedig olyan borzongatóan pontos volt, hogy óhatatlanul eszembe jutott: jó helye lenne a szerző valamelyik versében.

Talán ennél is jellemzőbb az a félmondat, amely a Takács Zsuzsa édesapjáról készült fénykép apropóján hangzott el. A képen török pipával látható édesapa sorsa a kommunista érában élő értelmiségiek tipikus sorsa volt: kétszer került börtönbe, és gyámügyi jogász végzettségével könyvtárosként kényszerült dolgozni. „Mennyire másként éltek, mint ahogy élhettek volna”, jegyezte meg Takács Zsuzsa a korszakban háttérbe szorítottakról, s ennek kapcsán a szerző lírájában otthonosan mozgók rögtön A tiltott nyelv című vers emlékezetes zárlatára asszociálhattak: „Élhettünk / volna úgy,  mintha éltünk volna.”

Ennek a versnek egyébként is kiemelt szerep jutott: a műsort felvezető zenei betét után elsőként A tiltott nyelv hangzott el, Wunderlich József tolmácsolásában. Olyannyira megörültem ennek, hogy kíváncsi is lettem, vajon hogyan hangzana ehhez képest a vers Molnár Piroska előadásában, aki az esten a művek másik interpretátora volt. Nos, az est utolsó szövege ismét A tiltott nyelv volt, ezúttal Molnár Piroska előadásában.

A keretes szerkezet persze korántsem abból a szempontból fontos, hogy kívánságom teljesült, pusztán a vers kiemelt jelentőségét szemlélteti. Nemcsak a „hogyan kellett, lehetett volna élni” kérdésének megjelenítése miatt, hanem azért is, mert ez a kommunizmusban és napjainkban egyaránt érvényes dilemma itt szervesen összefonódik a nyelv teherbírásával kapcsolatos kételkedéssel. „Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta.” – így kezdődik a vers, rímelve egyúttal a szintén (részleteiben) elhangzott Egy másik kezdés című novella beszélőjének megállapítására: „a nyelvbe vetett bizalma rendült meg”.

Nádor Quartet
Nádor Quartet
A novella beszélőjét egyébként gyerekkori barátnőjéről mintázta a szerző, tudtuk meg a szövegrészletet megelőzően – ismét egy fénykép kapcsán. Takács Zsuzsa mai világa, világlátása, mondta, tíz százalékában ennek a barátnőnek köszönhető, akinek segítségével megtalálta annak az ellentmondásnak a feloldását, ami a családdal szembeni lázadás vágya és a család diktatúrától való oltalmazásának belső parancsa között feszült.

Habár rengeteg érdekes momentum akadt még ezen az estén (például a megálmodott, „diktált” versek kérdése, vagy a szigligeti alkotóházban a televízió előtt elalvó Pilinszky felidézése), e kiragadott mozzanatok talán elegendőek ahhoz, hogy érzékeltessem, milyen koherens módon kapcsolódtak össze ezúttal a fotók, a szerző személyes élményei és a szövegek.

Ehhez a felsorolt tényezőkön és a versek, novellák kiváló előadásán túl szükség volt a moderátorra, Jánossy Lajosra, aki csak a legszükségesebb mértékben befolyásolta a beszélgetést, egyébként hagyta organikusan megtörténni, és kellettek a Nádor Quartet által elővezetett, az alkalomhoz tökéletesen illeszkedő Bach-, Schubert- és Webern-darabok is. 

Méltóságteljes este volt. Mintha, kis időre legalábbis, úgy éltünk volna, ahogy élhettünk volna.