Eltünedeztek a szamurájok a nyugati végekről: a hűséget, engedelmességet és erkölcsösséget kívánó busidó útjait talán nehezen bírja a cinikus posztmodern levegő. Leginkább szerzői filmesek által rájuk öltött álruhában, Yamamoto szamurájkódexét olvasó, nagyvárosi fekete gengszterként (Szellemkutya) vagy popkulturális Tarantino-kompozitként (Kill Bill) léptek szélesvászonra. De igazi mainstream büdzséfilmbe tán bő évtizede nem, amikor is Tom Cruise tetszelgett az utolsó szamuráj szerepkörében. Azt a giccsel rajzolt, a hollywoodi nagyeposz szabályai szerint szövegezett filmet követi módszertanában a 47 Ronin is, amely nem a múltba tekint, hanem a CGI-jövőbe fixálja tekintetét: kosztümös háborús dráma helyett a manapság divatos akciófantasy leple alatt igazítja a nyugati közönség ízléséhez a japán történelmet.

Alapanyagának a szigetország folklórjának legnépszerűbb történetét, a csúsingurát választja. Asano Naganori szamurájai azután esküsznek bosszút Kira ellen, hogy azt egy sértés miatt Asano a sógun rezidenciájának folyosóján megtámadta – ezen a helyen fegyvert rántani pedig megbocsájthatatlan bűnnek számított. A seppuku-ra – rituális öngyilkosságra – kényszerített Asano szamurájai gazdátlanok (roninok) lettek, javait szétosztották, egykori szolgáira pedig szégyen hullt, mert kegyvesztett urat szolgáltak. A történetvariánsokban gyakran gyávának, számítónak vagy épp csalónak ábrázolt Kirán revansot vesznek Asano kardforgatói, amire két évig készülnek: ezzel ugyan nem követik minden ponton a busidó tanításait, de történetük az uruk iránti végtelen hűséget és a szégyenteli élet helyett a halál becsületét példázza.

A 47 Ronin forgatókönyvírói viszont nem foglalkoznak azzal a komplex szabályrendszerrel és emberi drámával, aminek a japán variációk szentelik négyórás játékidejüket (Mizogucsi Kendzsi 1941-es, valamint Hirosi Inagaki 1962-es filmje). Hollywood szemében a szamurájok makulátlanra mosdatott lovagok, Kira pedig velejéig gonosz nagyúr, aki meg akarja kaparintani Asano földjét, valamint szemet vet lányára, Mikára is (!). Konspirációjában egy boszorkány is segédkezik, aki varázslattal veszi rá Asanót, hogy Kirára támadjon. Ahogy Az utolsó szamurájban, úgy a 47 Roninban is fekete-fehér a karakterfestészet: egyik oldalon harcművész mártírok, másikon infernális konspirátorok gyülekeznek, a bosszú jogosságát így meg sem kérdőjelezhetjük. Ám a hollywoodi antagonistaklubba sorolt Kira elnagyolt gonoszságával a történet leglényegét csorbítja a film. Hiszen a hangsúly eredetileg a feltétel nélküli bosszúra, a szinte vak hűségre helyeződik, ám a hollywoodi mozi még más indokokat is listáz e mellé: az idei történetváltozatban Kira zsarnok lesz és hódító, aki nem csak elveszi Asano földjét, de még lányát is a várába záratja. A film kedvéért megírt félvér karakter, Kai (Keanu Reeves) persze nem csak kötelességből, de Mika miatt is ontaná Kira vérét, hiszen (tiltott) szerelem fűzi a lányhoz. Vagyis a japán hőstörténetbe nyugati toposzokat is vegyítenek az alkotók, hogy mindkét vásárlóréteg torkán lecsússzon a sztori: a japánoknál is szamurájabb amerikainak jut a lány, akit meg kell menteni a sárkány őrizte vártoronyból.

Szó szerint: a 47 Ronin fantáziavilágát különböző mitológiai lények népesítik be. Az évezredforduló után szocializálódott lurkóknak már ingerszegény lenne egy tradicionális szamurájpárbaj, amit úgy lehet elképzelni, mint a fojtogató, de visszafogott lövésváltást a Volt egyszer egy vadnyugat végén: hosszú kivárás, az ellenség felmérése, majd gyors csata (nem véletlen: Leonére nagyban hatottak a kardjátékfilmek harcepizódjai). A 47 Ronin ehelyett a fantasy felé tolja az akciókat: ijesztőre pixelezett vadakat és tekergő sárkányokat kell katanaélre hánynia Kainak (a japán mitológia és az amerikai tömegkultúra összefonódásának kiváló példája, hogy a Szellem epizódszerepét Zombi Boy, azaz Rick Genest játssza, aki arról híres, hogy csontváztetoválásokkal saját testéből csinált műalkotást). Izgalmat főként a szálakat a háttérből mozgató Boszorkány hoz a filmbe, akit a ryuu (japán sárkány) és a jorōgumo (póknő) figurájából gyúrtak össze, de alakváltó lévén gyakran mutatkozik rókaként is (amely állatot az ősi Japánban természetfeletti lényként is tisztelték). A Tűzgyűrű pilótájaként ismert Rinko Kikuchi fúriája természetfeletti akadályokat gördít a roninok elé: tűzokádásai, sárkányformálásai vagy pókkreatúrái feldobják az amúgy sztenderd kardforgató-csatákból gyúrt akciókat.

A fantasy-harcok képezik a 47 Ronin egyértelmű csúcspontjait, de az izgalomból visszavesz, hogy a legszélesebb célközönség elérése érdekében a 12-es korhatárbesorolást célozta meg a stúdió, így a komolyabb, véresebb, sárosabb összecsapásoknak még a lehetőségét is kitörölték a filmből. Sajnos a történetet is a kisebbek befogadóképességéhez igazították, amely így patetikus, magyarázó narrációval kezd és zár, ill. ha valamely momentuma (pl. az alakváltó antagonista beazonosítása) magyarázatra szorul, akkor gond nélkül vág vissza és ismétel el jeleneteket. Magyarul: a 47 Ronin hülyének nézi a nézőjét, és ehhez mérten butítja le a cselekményszövését. Bukni viszont nem is ezért bukhat a pénztáraknál (Japánban mindössze egymilliós nyitóhétvégét produkált). Hanem azért, mert a japánoknak túl amerikaias, az amerikaiaknak túl japán maradhat ez a hibrid film. A melodramatikus finálé egy hollywoodi fantasy végére nem illik, a nippon legenda feldolgozásában pedig az akciók javára háttérbe szorított szamurájethosz kap túl kevés teret (ráadásul egy-két érthetetlen logikai baki is becsúszott, minthogy a rangjukat már túldíszített ruházatukban is jelző japán urak körében Kira érthetetlen módon az ágyasának nézi Asano lányát).

Ám a Universal utóvágásainak és a premierdátum egyéves eltolásának köszönhetően gyönyörűen fonódik egybe a japán kultúrtörténet és a hollywoodi producerlogika. A szerelmi szálat kidomborító utómunkák miatt 2012 novembere helyett idén decemberben kerül mozikba a film, ami a csúsingura újramesélének ideje (Oishiék ebben a hónapban csaptak le Kirára, és a roninok sírjait is őrző Sengaku-ji templom is ekkor tartja emlékfesztiválját). A Universal viszont nem véletlenül időzítette mostanra a bemutatót: ami Japánban az úr iránti hűség emlékünnepe, az a nyugati világban a konzumerizmus csúcshónapja. A kettő nászából viszont valószínűleg csak kudarc születik – hiába a fantasydizájnos kivitel és az amúgy élvezhető történet, a 220 milliós mű buktája nem lesz egy elegáns harakiri.