Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÖRÉKENYSÉGÜNK TÖRTÉNETEI

Schein Gábor: Megölni, akit szeretünk
2013. dec. 17.
Schein Gábor nemrégiben megjelent novelláskötetének címe: Megölni, akit szeretünk. Vajon kit ölünk meg, akit voltaképp szeretünk? Ha szeretjük, hogyan ölhetjük meg? Szerethetjük, akit megölünk? Létezik feloldása ennek az ellentmondásnak? TOROCZKAY ANDRÁS RECENZIÓJA.
A tizenhat novella alcíme Történetek a mából és valóban, hangsúlyosan rólunk szólnak ezek a történetek, az itt és mostról akarnak beszélni. Olyan valóságelemek szerepeltetése biztosítja, hogy ne felejtsük el ezt, vagyis hogy a mai Magyarország a téma, mint az internet, a BVSC, vagy a hálós cekker, vagy egy 2006-os katonai puccs, esetleg az unicum emlegetése. De annyira mégsem hangsúlyos a jelenlétük, hogy ne tűnhessen úgy: éppenséggel akármikor születhettek volna ezek az írások az elmúlt száz évben. Schein klasszikus, modern prózastílusa jólesően idézi meg a nagy humanista, novellista mesterek szellemét. De a régivágású stíluson túl a témaválasztás miatt is van egy kis deja vu-nk: mintha az írások mögött egy bizonytalankodó homo moralis alakja sejlene fel. 
A kötet szerkesztése egyébként pedánsan mértani. Az első (Megölni, akit szeretünk) és utolsó (Van olyan súly) novella hasonló egymáshoz, egy-egy olyan háromszögkapcsolatot állít fókuszba, ahol a háromszög csúcsai a következők: 1. az elbeszélő, 2. egy deviáns, normálistól eltérő, molesztáló, vagy molesztált fiú/férfi, aki az elbeszélőre nagy hatással van. 3. a furcsa (főként) levélkapcsolatról alapvetően nem tudó nő. Aztán két olyan novella is van, amelyikben a főhős a talán nem túl szerencsés nevű Érdi és felesége, Edit. Ezek is szinte mániás pontossággal vannak elhelyezve a kötetben: az ötödik és a tizenkettedik helyen. 
A két Érdi-történet közös jellemzője a visszafogott humor, helyenként sajnos csak a humorra tett kísérlet, továbbá az, hogy a hétköznapi házaspárat körülvevő tárgyak, felszerelések, háztartási eszközök mindkettőben vagy rosszak (pl. a kazán), vagy „özönvíz előttiek”, és „nem akarnak elromlani”, tehát az elromlás határán billegnek. További közös pontja ennek a két novellának, hogy a szereplők, vagyis tehát Érdi és Edit idegei pattanásig feszültek. Az egyik novellában Edit egy álom miatt féltékenykedik, és vész össze társával, a másikban a férfiról, Érdiról tudjuk meg, hogy „ha nő volna, azt mondanák rá, hisztérikus picsa, síkideg, klimaxos liba, de így nincs rá szó.” A (köz)nyugalom akárcsak a Hibiszkusz című elbeszélésben szóba kerülő távoli, paradicsomi Fidzsi-szigeteken a házaspár életében is törékeny. 
De törékeny minden ebben az egész kötetben. Hajszálon múlik, hogy a bolgár határőr átengedi-e az írót (A bolgár határőr). Hajszálon múlik, hogy az NDK-s barátnak segítő főhősből ugyanazt a barátot besúgó ügynök legyen (Szélsőséges esetben). Törékeny természetesen az Annácska születésnapjában vásárolt akvárium is, ahogy maga a test is törékeny, ahogy a Tibike, megvagy! című darabban ezt megmutatja nekünk az író, ahol a kukásautókért rajongó fogyatékos Tibikét végül rajongásának tárgya sajnos betömöríti. Hangsúlyos helyre, a kötet középpontjába került ez a két gyerek-novella. A gyermekek kiszolgáltatottsága egyrészt dramaturgiailag mindig erős, másfelől nyilván azért is tud erővel hatni, hiszen valóban a gyermekek jelentik egy társadalom jövőjét. 
És a Megölni, akit szeretünkben erről van szó. A társadalmi és benne az egyéni biztonság, jólét, és nyugalom törékenységéről. Arról, hogy senki sincs biztonságban.
Az Ébredésben látható: az otthonunkat (rend) és az otthontalanokat (káosz) elválasztó fal hártyavékony. Schein szerint nincs hova menekülni, minden korcsoport veszélyben, a Korán sötétedikben egy idős nő keresi kétségbeesetten a hazafelé vezető utat, holott otthon sem feltétlen vár rá nyugalom (lánya bántalmazza a nénit). Végül a járókelők segítenek neki. A Boldog új évet, Jóapálya!, és a Malacka újabb jó példái a kiszolgáltatottságnak, annak, hogy az életünk mennyire esetleges, a nyugalmunk mennyire bizonytalan alapokra építjük, milyen sok veszélynek vagyunk kitéve. Jóapálya ugyanis egy hajléktalan, aki mindenféle látszat-szolidaritás ellenére úgy tűnik el egy kereszteződésből, amelyen a forgalomirányítást vállalja magára némi aprópénzért cserébe, hogy még azoknak sem tűnik fel azonnal, akik pedig emlékeznek rá (hiszen Újévkor még maradék-pezsgőt is adtak neki). Igaz, csak egy pillanatra emlékeznek ők is: „Emlékszem, mondja a másik és elmosolyodik, amolyan keserű, fancsali mosollyal, nem is mosoly az, csak az akar lenni, de útközben megbicsaklik, sóhaj lesz belőle, felvont szemöldök, szomorú bólogatás.”    
A Malackában az óvoda, a társadalom játszmáiba kerülés első helyszíne „a rémségek kezdete egy másra termett életben”, ahol plüssfigurájáról Petike hamar megtudhatja –  kitől mástól – az ovónénitől, hogy a valóságban az nem létezik, a malacok a disznóólban laknak, ha pedig megnőnek, bizony levágják őket.
 
Schein novelláival tehát egy szép hagyományhoz kapcsolódik, méghozzá meglehetősen kiegyensúlyozottan magas színvonalon (egyedül a Dóra titka és Tavaszi hó írások tűnnek a többihez képest is befejezetlennek). Ha a novellisztikában kevés igazán emlékezetes, lenyűgöző eredménye is van (ilyen például a Korán sötétedik, amit egy jobb sorsú Tar Sándor is megírhatott volna), Schein azért jól ír. Mégis bennünk a kisördög, hogy ennél lehetne picit markánsabb, felkavaróbb, határozottabb hangon szólni. 
Pedig a megalázottak, megnyomorítottak egész bestiárumát tálalja elénk az író. Talán túlságosan is társadalmi tablószerűen, kevés súllyal jelennek meg a kisebbségeket terrorizáló masírozók, a holokauszt-érintettek, hajléktalanok, melegek, fogyatékkal élők, vérfertőzést elszenvedők és elkövetők, gyerekmolesztálók. De halványan – ha jól értjük a Dóra titka írást – tematizálódik a feminizmus, valamint annál is halványabban a kereszténykritika is. Sok ez így együtt. Ennyi fajsúlyos témában csak felületesen lehet megszólalni. Például a 2006-os évszám és a katonai puccs együttes emlegetése is (túl) könnyen dekódolható. Sok lépés távolságból ez a témagazdagság és a témák ilyen kiválogatása, és ilyen fokú kidolgozatlansága a kimódoltság érzését kelti az emberben.
  
Ettől függetlenül fontos kötetnek érzem a Megölni, akit szeretünket, mert például a fent sorolt témák valóban mind olyan neuralgikus pontjai életünknek, amelyekről beszélni kell attól függetlenül, hogy az ember hova teszi a voksát. Persze inkább a baloldali gondolkodású embereket célozza meg a kiadvány, akik kiolvashatnak valamiféle lelki-politikai-szellemi iránymutatót belőle. Schein jól érzi, hogy az írástudónak ma igenis megint morális kötelessége kezdeni valamit a körülöttünk lévő káosszal, ami az életünk, vagy ami Magyarország (a kettő összefonódik). Hogy beszélnie kell – bárhogyan – arról, hogy milyen illékony, minden, amit őríznénk benne (akár az életünkben, akár Magyarországban). Hogy mik a neuralgikus pontjai. És azért is fontos kötet a Megölni, akit szeretünk, mert a kimondás, a beszéd valamiről, már önmagában tett, ha az irány felmutatása, vagy a konkrét megoldási javaslat el is marad, már önmagában az erőt adó, ha érzékelteti mondjuk ezt az egyszerű gondolatot: boldogtalanságunkban bántjuk, öljük azt, akit szeretünk. Mi, egymást. Ha más nem, a felebarátunkat. Ha más nem, a honfitársunkat. Ha más nem, a lakótársunkat, szomszédunkat, a másikat.
Az egyik novellában (Kazán) Edit, miután nem sikerül begyújtania a kazánt, Érdihez bújik a meleg takaró alá. „Nem értesz te semmit, súgja Edit Érdi fülébe. Az a jó, morogja Érdi, és még szorosabban öleli magához Editet.” Talán néha nem kellene mindent megérteni, elég volna a szoros ölelés. Akármilyen hülyén is hangzik ez.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek