A legszemélyesebbtől a mindenkivel eggyé válásig és a senkivé levésig húzódik az új könyvnek is a szellemi íve (utolsó fejezete: „Nem lenni senkinek”). A filológiai pontosság kedvéért tegyük hozzá: nem kizárólag a megírás kronológiájáról van szó, nem arról tehát, hogy mostanában inkább efféléket ír. Az előző kötet esetében is a magyar megjelenés esett mindössze a közelmúlt idejére, e friss könyv pedig a szerző válogatása korábbi és újabb szövegekből. A beszédpozíció pedig azé a személyé, aki szóvá teszi a környezetében és a nagyvilágban tapasztaltakat saját nevében, közreadja azokat az élményeket, elmélkedéseket, gondolatfutamokat, meggyőződéseket, amelyek vagy nem öltöttek még irodalmi formát nála, vagy, ha igen, alanyi módon is artikulálni kívánja azokat saját civil identitásában.

Érdekes elméleti kérdés persze, hogy ilyenkor ki beszél. Nem a biográfiai személy, nem is szépirodalmi műveinek szerzője, valaki a kettő között, műfajilag sokrétűen. Összegez, visszanéz, áttekint: összegyűjti, számba veszi például az életén maradandó nyomot hagyó embereket számos emlékezetes portréban. Gazdagon kimunkált esszében ír a talaj emlékezetéről (egy festőről, aki földdel fest), egy másikban a társalgás csodájáról (a bátor és vidám, visszafogott és szabad, jámbor és méltóságteljes szudaki háziasszony otthonaiban), egy harmadikban hálás a francia fotósnőnek, hogy az ő külső tekintetével végre megláthatta a Volga menti oroszok életét. Hírt ad ismeretlenekről, akik nem adták ki üldözőiknek a rejtegetett idegeneket. S egy öntörvényű festő ökonomikus mozdulatairól, gesztusairól, aki történetesen a férje, s annak egy eladott képéről, amire Ljudmila Ulickaja egész életében nosztalgikusan emlékszik, mert különleges rajta a Nap –, s ami egyszer csak előkerül a padlásról. 

A kötetbe sok interjúrészletet válogatott be, a másik felébe elmélkedéseit, leveleket, felszólalásokat, beszédeket – még egy olyant is, amit egy díj (nem) neki ítélése kapcsán írt meg és olvasott fel barátainak. Kifejti benne, miért örül annak, hogy nem ő kapta meg (a Bookert), de annak is, hogy jelölték, s ez kielégíti. Sok más alkotót, művet is el tudott volna képzelni a rövid listára, teszi hozzá, s összességében úgy érzi, jól járt, mert nem kell hivatalosan is írónak tekintenie magát, nem változik semmi az életében, nem rohamozzák meg az újságírók.

Azóta persze igen, nagyon is. Meg kellett tanulnia interjút adni. Türelmetlensége, gyakorlatlansága, zavara a múlté. Profi nyilatkozó. Nem élvezi, de elfogadja munkaköri kötelességének a válaszolgatást olvasónak, közönségnek, újságírónak – felcsillan a szeme azonban, ha valaki új témát vet fel. Nem rejti véka alá a véleményét, vitába is száll alkalmanként a kérdezővel. Pécsett elmondta például a rádiósoknak, hogy nem különösebben érdeklik a fiatal orosz írók, mert nem talál kedvére valót műveik közt.  Ez persze így erős és sommás, amikor van ideje és kedve, bővebben kifejti, hogy kik a kedvencei. Igaz, inkább korosztályából nevez meg szerzőket. Makanyin, Ljudmila Petrusevszkaja egy-egy könyvét emlegeti leggyakrabban, s más olvasmányélményeiről is szól most hosszasan, külföldiekről, oroszokról. Az az irodalom izgatja, amely láthatóvá teszi az addig ismeretlen területeket. 

Vannak átfedések a beválogatott interjúk közt, ami valószínűleg elkerülhetetlen, de érdekesek az ismétlődések a különböző kontextusokban. Sokat megtudunk Nabokov iránti vonzalmának okairól, motívumairól. Azt viszont nem hiszi, hogy az irodalom megváltoztatná a világot, vagy hogy bármennyit is tanultak volna belőle az emberek: felületesen olvasnak, s azt is elfelejtik… Hiába írta meg Szolzsenyicin a Gulágot, most is KGB-sekre bízta az ország az irányítását, mondja. „A könyv, amely fényt derít a szovjet korszakban elkövetett népirtásra, felforgatja az ember lelkét és tudatát. És aztán? Még egy évtized sem telt el a Gulag szigetvilág publikálása óta, amikor az ország új elnököt kapott – egy KGB-alezredes személyében! Nem az égből pottyant ide! Felmerül a gyanú: nem olvasták el a könyvet!” (192.)

Ez is tőle származik viszont: „A bűnbánat kétségtelenül erős és megtisztító tud lenni, de semmiképpen sem képes a hibák belátása előtt megjelenni. És ahhoz a munkához, melyet a magunk és a világ egészének megismerése érdekében végzünk, a mai irodalom is hozzájárul a maga obulusával, még akkor is, ha az nem más, mint keserű és nehezen emészthető pirula.” (383.)

Határozottan elutasítja, kikéri magának az újságírók feltételezéseit, tulajdonításait, ha igaztalannak érzi őket. Később viszont (egy ilyen esetet végig is követhetünk a könyvben) védelmébe vesz bizonyos éles és provokatív kérdéseket, mert az általa kikényszerített gondolatmenet segítségére volt abban, hogy végére jusson egy belső tépelődésnek. A Hodorkovszkijjal folytatott levelezésről van itt szó, amelynek részleteit e kötet is közli (olvasható magyarul a teljesebb szöveg más írók Hodorkovszkijjal váltott leveleivel együtt Harcolok a szabadságért címmel). Ulickaja felemeli a szavát emberjogi kérdésekben, kiáll a kormánnyal szemben, gyakran ostorozza kegyetlen, igazságtalan állami berendezkedésüket. Közéleti kérdésekben nyilvánul meg leginkább, pontosabban az emberi méltóságot sértő jelenségek, anomáliák késztetik állásfoglalásra. Az Örökbecsű limlom (szerencsés a magyar fordítás, az eredeti szó így lenne: Szent szemét) számos olyan társadalomkritikai szöveget tartalmaz, amelyek közös nevezőre hozhatók a kulturális antropológia égisze alatt. 

Ulickaja a diszciplína és szemléletmód elkötelezett képviselője. Keresi a közös emberit, ami összeköt, s nem azt, ami elválaszt, a különbözőség pedig felvillanyozza. Kulcsszavai az egymás megismerése és meg nem ítélése, ezt ajánlja a sokat koptatott „tolerancia” fogalma helyett. Egyházi, vallási kérdésekben is erre jut. Kifejezi csalódását amiatt, hogy rituális, „etnográfiai” különbségek elfeledtetik az egyházakkal alapvető rendeltetésüket. „Ha a kereszténység következetes lett volna, nem tudnánk olyan háborúkról sem, amelyek Krisztus születésétől kezdődően mind a mai napig pusztították az emberiséget.” (379.) Izzó szenvedéllyel vall ezekről a kérdésekről. Publicistaként, tárcaíróként szólal meg leginkább most, s egyben rálátunk művei mögöttes tartományaira, keletkezésük okaira, motivációjára, forrásaira és életanyagára. Sokáig nem szívesen mutatta meg a biográfiai hátterét irodalmi alkotásainak, tartott a túlzott kitárulkozástól. Ez a kötet a váltás jele, többféle lemeztelenedés is megtörténik benne. Vallási, hitbéli kereséseié, csalódásáé. S egyben azé az eufórikus élményé, amit megtapasztalt hiteles keresztényektől hosszú időn át. A könyvet is ezzel zárja: „De valahogy mégis azt szeretném, ha a barátaim úgy búcsúztatnának el, ahogy az a keresztényeknél szokás. Habár nem vagyok biztos benne, hogy ehhez a nagy sereglethez tartozom. Tudom, hogy a kereszténység lehet gyönyörű. De szörnyű is.” (460.)

A kitárulkozás más területeken ugyancsak megtörténik. Ír eredeti szakmájáról, a genetikáról, az orvostudományról, a biológiáról, s különböző érdeklődési köreiről – a reáliáktól a társadalomtudományig. Kitapintható lesz a külső valóságban és életrajzában, amit műveiben is érzékelünk mint jellemző sajátosságot: hogy hány felől közelít az emberhez, milyen változatosan motiváltak a figurái, s milyen sok „nyelven” ír egyidejűleg az emberi fenoménról. Hátborzongató, amint hüledezve ráismerünk (aztán jelzi is, hogy így van) Tányának, Kukockij fogadott lányának történetére – saját ifjúkori biológus élményeiben, amikor ő is állatot ölt és boncolt, s amint éppen rádöbben az élő és halott közti határ viszonylagosságára. Szinte teljes az egyezés a regénybeli kulcsjelenettel. 

A legerősebben valószínűleg mégis az összeállítást záró betegség-leírás hat az olvasóra. Lépésről lépésre bevon bennünket rákbetegsége felismerésének, kiderülésének és kezelésének folyamatába. Végigkövetjük vele a felajzott, ünnepélyes hangulatot, a segítség, együttérzés megtapasztalását, az eufóriát, ami kísérte a kezdeti szakaszt. („Ez az egész história egészen hihetetlen. Úgy látszik, megúszom. De ha nem, akkor is mennyi gyönyörűség ér ezen a helyen.” 412.) Aztán beavat a második fázisba, a hosszú gyógykezelésbe Izraelben. Erről szűkszavúan ír, néhány sorban mindössze a fájdalomról, a rosszullétekről. Ami felerősödik (vagy amire én érzékeny voltam) ezen a helyen, az az izraeli és az orosz egészségügyi rendszer összevetésekor az utóbbi áldozataival való együttérzése, valamint a zene terápiás hatásáról szóló beszámolója. A komolyzene, amit most hall meg először igazán, átmossa, kimossa belőle a betegséget: „Lehet, hogy az a kemoterápiás méreg, amellyel átitatódtam, mellesleg feloldotta azt a hártyát is, amelyik nem eresztette át magán a zenét. Egyszóval, bekövetkezett az áttörés. Az éjszakai hőségben, a felforrósodott tetőtéri lakásban egyre csak hallgattam, hallgattam a zenét.” (417.)

Misztikus, túlvilági élményeiről ebben a könyvben nem szól, nem is válogat azokból az interjúkból, ahol vallott róluk. A nagyra tartott Nabokovot idézve, annak egy haldokló regényszereplője révén azonban kifejeződik (kifejezi a szituáció, a szerzői pozíció s a másik szerző, Ulickaja tekintete, amely felidézi a jelenetet az Adományból), mit jelent „nem ateistának” (460.) lennie: „Hallgatja a lefüggönyözött ablakon át a víz csobogását. ’Semmi sincs azután’ – mondja. – Ez olyan világos, mint az a tény, hogy esik.’ A felesége széthúzza a függönyt – odakint ragyogó napsütés, a szomszédasszony locsolja a virágokat. Az erkélyre vízcseppek koppannak.” (392.)