Mert „[a] fodbal komoly dolog. Nem szabad alábecsülni. Egyáltalán nem játék. Nagyon sok mindenre használható. Ezzel a kommunisták is tisztában vannak. Csak elszámították magukat. A válogatott csapat kikapott, és erre az eshetőségre nem készültek fel.” (224-225.) Csupán néhány tízezer ember hallgatta az ’54-es vébédöntőt a Népstadionban, majd indult ösztönösen ugyanabba az irányba, de mire a Blaha Lujza térre értek, a csalódott szurkolótábor már fenyegető tömegé duzzadt. 

Hogy a kommunista diktatúra kellős közepén mindez megtörténhetett, abban semmi meglepő nincs: az emberek figyelmét elterelő cirkuszi játékhoz a hatalom csupán asszisztált, így amikor az álom a hármas sípszó után hirtelen szertefoszlott, a pártállam már semmit sem tehetett. Az  ugyanis tökéletesen mindegy, szétverik-e a tüntetést vagy sem, csak az számít, hogy mindenki érezze, „tudnak még parancs nélkül is cselekedni, és ha úgy adódik, képesek maguktól is egyszerre mozdulni és lépni.” (190.) Mifelénk persze az a szokás, hogy a forradalmakat kivétel nélkül leverik, éppen ezért Benedek Szabolcs taktikája, nevezetesen, hogy a focialista forradalom forgatagában egy jól helyezkedő házmester szöktetési kísérletére, két ősi rivális kényszerítőjére és egy szerelmi háromszögelés buktatóira koncentrál, ennél nagyságrendekkel izgalmasabb.

A Focialista forradalom mindenekelőtt egy könnyed, humoros, finom iróniával átszőtt, olvasóbarát kötet. A fontosabb szereplők alaposan kidolgozottak, a regény szerkezete átgondolt, a történet lebilincselő, s mivel Benedek Szabolcs még a feszült politikai légkör és a bizonytalan társadalmi kontextus ellenére is képes egyszerűen, érthetően, egyszersmind elfogulatlanul, összefüggéseiben beszélni erről a meglehetősen zavaros időszakról, a Focialista forradalom történelmi regényként is hitelt érdemlő. Ezzel együtt a szerző nemcsak, hogy elegánsan kezeli a felhasznált forrásanyagot, de néhol teljes egészében megkíméli az olvasót a felesleges információktól: „[a] stratégiai megbeszélés részleteit csupán a közvetlenül érintettek hallhatták” (131.) Az ehhez hasonló kikacsintások egyébként igencsak ritkák, cserébe annál emlékezetesebbek. „Szép kis história ez. Két fivér, az egyik nyilas, a másik kommunista. Regényt kellene róla írni. Igazi regényt. Nem olyat, amilyeneket mostanában.” (213.) Nos, a Focialista forradalom igazi regény.

A fenti érdemein túl, hangozzék bármennyire is furcsán, elsősorban azért, mert úgy épül fel és olyan erényekkel bír, akár egy színházi előadás. Benedek Szabolcs a belvárosi társasháznál keresve sem találhatott volna jobb díszletet a regény kulcsfontosságú jeleneteihez. A földszinten Kohárné lakik a muskátlijaival, mellette a házmesterék: a hajdani nyilas pártszolgálatos, jelenleg hithű kommunista Balla elvtárs a feleségével és a fiukkal, Robival. Velük szemben az egyik emeleti lakásban Kerepeczky Gyula, a Magyar Honvédség egykori főtisztje húzza meg magát lányával, Julival, a közvetlen szomszédjukban pedig Schwarcz és a felesége, aki Birkenauból tért haza. 

Hibátlan társadalmi tabló, s ebben a rendszerben az a legszebb, hogy a feloldhatatlan ellentétek miatt, a potenciális besúgók jóvoltából saját magát tartja ellenőrzés alatt. Innentől kezdve pedig minden képlékeny, viszonylagos és hamis: a vörösök „[e]gymást marják, fúrják, pocskondiázzák a színfalak mögött” (227.), de a fekete Pobeda belépője természetesen semmit sem veszít hatásosságából; a sajtó úgy tesz, mintha az utcai zavargások meg sem történtek volna, jóllehet erre semmi szükség, hiszen a követeléseiket a rádióban beolvastató szurkolók forradalmárok helyett jobbára vásári komédiásoknak tűnnek.

Valahol pedig meg kell(ene) húzni a határt, különben az ember a túlélés érdekében olyan jól megtanul alkalmazkodni és okosan dönteni, hogy többé már nem lesz képes elválasztani, meddig tart a szerep, és hol kezdődik a valóság. A társas kapcsolatok felhígulnak, a beszélgetések sekélyessé, színpadiassá válnak, hiszen ha az egyik fél őszinte, a másik, hogy bebiztosítsa magát, hazug és képmutató; ha az egyik fél kiszolgáltatott, a másik, visszaélve a helyzetével, fölényes és lekezelő. Ez gondot akkor okoz csak igazán, amikor a gyerekeik érdekében, személyes konfliktusaikat félretéve Kerepeczkynek és Balla elvtársnak van beszéde egymással. Alighanem kettejük vitája a legkiemelkedőbb, de a regény párpeszédei, legyenek akár szellemesek és puhatolózók, akár arrogánsak és követelőzők, egytől egyig élethű helyzetekben elhangzó, jól mondható, színpadképes szövegek. A Focialista forradalom ráadásul dramaturgiai szempontból is tökéletesen felépített, hiszen a feszültség, ameddig csak lehet, fokozatosan nő, ezért joggal merülhet fel a kérdés: az eredetileg tervezett színdarabbal szemben vajon miért választotta végül a regényformát a szerző?

Valószínűleg azért, mert a tragédia, amibe az események szükségszerűen torkollnak, katarzis nélküli. A történetszálak egészen az 1956-os eseményekig és a zuglói nyilasperig futnak, de a regény minderről, nagyon helyesen, már csak érintőlegesen, tárgyilagos módon számol be. Benedek Szabolcs így sem keveset vállal, hiszen a horthysta főtiszttel, a nyilaskeresztes járőrrel és a sztahanovista munkással egyaránt megpróbál azonosulni. Mert másokat, a rendszert vagy a bolygók együttállását hibáztatni mindig könnyebb, mint beismerni: „bűnösök vagyunk mindnyájan, azok is, akik hagytuk, hogy megtörténjen.” (235.) A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy érdemben soha, semmi nem változik. A zuglói nyilasok tárgyalására, ahogyan az a XXI. század január 29-ei adásából kiderül, 1967-ben csak azért kerülhetett sor, mert „az egyik bűnös rezsim cselekményeit egy másik bűnös rezsim a saját arcának a kozmetikázására használta fel.” Politikai rendszerek jönnek és mennek, de az emberek alapvetően egyformák: az egyik ilyen, a másik olyan; Benededek Szabolcsnak pedig elég egyetlen egy jól elejtett célzás, hogy a regényt egyértelműen a mába helyezze. „Nemzeti csapat… Milyen szépen mondta! Csoda, hogy ezt még nem keresztelték át népire.” (43)

A futball komoly dolog. Nem szabad alábecsülni. Egyáltalán nem játék. Nagyon sok mindenre használható. Ezzel a politikusaink is tisztában vannak. Csak elszámították magukat. Mert időközben felnőtt az a generáció, amelynek a tagjai már a pótselejtezőt érő második helyért szorítanak, miközben a lelkük mélyén pontosan tudják, hogy a válogatott az esélytelenek nyugalmával lép pályára. Bárki ellen. Márpedig a forradalmi hevületnél már csak a beletörődés veszélyesebb.