Azt mélyebben kifejteni talán felesleges, hogy a mai magyar közbeszédben az ország hosszabb-rövidebb időre történő elhagyása miért párosul szinte minden esetben negatív előjellel (úti céltól függetlenül, egy kalap alá söpörve a tanulmányutat, a tapasztalatszerzést és a gyorséttermezést). Pedig a jelenség nem ördögtől való. Ha például megpróbálnánk összegyűjteni a színház világának híres kivándorlóit, meglepően hosszú listát kapnánk. Hogy mást most ne említsünk: rögtön az elején ott lenne a Wittenbergből hazatérő Hamlet és az épp indulni készülő Laertes (persze a szkeptikusok rögtön hozzá is tehetik, hogy meg is lett a vége: betört a norvég).

Kívülről nézve is látványos az a fajta érdeklődés, amivel a Katona közelít a legújabb kori népvándorlás jelensége felé. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az évadot egy megvalósításában olykor bár hullámzó, de tematikájában mégis égetően aktuális zalaegerszegi vendégelőadás, a Kebab nyitotta. A Kelet-Európából nyugatra exportált prostituáltak életét feldolgozó produkció sok szempontból kapcsolható volna a most bemutatott Illaberekhez, egy lényegi eltérést mégis ki kell emelni. A Katona társulatának közös brainstormingja alapján összeállított előadás nem problémaként, hanem jelenségként tárgyalja a kivándorlást, nem generációs divathullámként, hanem egy (fél?) társadalom lehetséges válaszaként – hogy mire, azt mindenki döntse el maga.  

Az előadás rögtön sikertörténettel indít: Rezes Judit az ölében fekvő kisgyereknek mesél Andriskáról, akinek családja egy nap elmenekült a gonosz király elől. Andriska aztán felcseperedett, és előbb híres fodrász, majd filmmágnás lett, mígnem elérkezettnek látta az időt, hogy visszatérjen hazájába és ott jól megproducerelje a még életben maradt filmrendezőket. Más kérdés persze, hogy a szakma még így sem virágzott ki, de Andriska, akárhogy nézzük, nagy ember lett. 

Máté Gábor rendezése számtalan apró mikrotörténetet vonultat fel, hol iróniával, hol objektív tényszerűséggel közelítve az anyaghoz, keresztmetszetet adva lehetséges sorsokról: feltűnik egy Amerikába szakadt, papírcsákóban haknizó néptánccsoport, amszterdami lokálban vetkőző maréknyi prosti, Elek Ferenc alakításában pedig megismerünk egy hazafias EP képviselőt is, aki a nyugati bérek mérséklésével vetne gátat a kivándorlási hullámnak. Ahogy egy átlagos reggeli villamosra komponált jelenetből kiderül: oka éppenséggel mindenkinek lenne menni. Akkor is, ha tudjuk, hogy probléma mindenhol van. Persze hol kevesebb, hol több. 

Takátsy Péter és Rajkai Zoltán öntudatos, sztereotípiáktól mentes meleg párja például csak állampolgári jogával élne, amikor szerelmüket bejegyzett élettársi státusszal pecsételnék meg – ha lehet, nem eltitkolva, hanem nagy nyilvánosság előtt, példát statuálva. Apró gegeket persze ez is bevonz: kíváncsi anyakönyvvezetők sora érkezik a terembe, a halmozottan zavarba eső Pelsőczy Rékával az élen, aki mindaddig csak „normális” esküvőket vezényelt le. A valódi tragédiát nem is ez jelenti, hanem a násznépet kísérő, háttérbe kivetített, kordon mögött tomboló nácik.  Persze az is lehet, hogy a kettő között van összefüggés. 

Keresztes Tamás chaplini szakmunkása a reptérre igyekezne, szakadt ruhában, egyetlen – talán női? – bőrtáskával, benne új életének alapjaival: egy kalapáccsal, egy fogóval és egy fúróval, amiket még ott helyben el is koboznak tőle. Mint kiderül, ezekre egyébként sem lett volna szükség, a mesés fizetéssel kecsegtető nyugati állás ugyanis csak a bevándorlómaffia mézesmadzagja volt. Keresztes megalázott, itthon és odakint egyaránt ellehetetlenített dolgozója bár karikatúrának indul, végül mégis csak a rögvalóságot hozza felszínre. 

Jordán Adél prostija pedig se nem öntudatos, se nem tanácstalan, egyszerűen csak túlélni próbál, napi két kuncsafttal. Az Illaberek csúcspontja az övé: Pálos Hanna, mint az utcalányokkal foglalkozó szociális munkás (mert ott ilyen is van) érkezik a vöröslámpás szobába, tolmácsa az egykori pesti nyelvprofesszor, a felsőoktatás racionalizálásában lemorzsolódott Kiss Eszter. Bár hárman ülnek a szobában, szavak szintjén látszólag értik is egymást, mégsem találják meg a közös hangot: nincs közös nyelve a magyarországi nyomortanyáról érkező roma lánynak, a fővárosi értelmiséginek és a jó szándékú holland segélyszervezet-delegáltnak. 

A játékteret egymásra pakolt, bőröndökből felhúzott fal jelenti, rajtuk sorszámmal, hátoldalukon, amolyan nosztalgikus mementóként egy ballagási tablóképpel. (Kik ők? Itthon maradtak? Elvándoroltak?) Az egyszerű díszlet időről időre, az előadás két kulcsfontosságú momentumában rövid utcai interjúk vetítővásznává válik: az egyik filmben egy mongol nő mesél életéről, aki családjával együtt még gyerekkorában hagyta el hazáját. Számukra Magyarország akkor a lehetőségek országa volt. A másikban pedig egy svájci születésű, magyar szülőktől származó lány meséli budapesti élményeit: szerinte az élet itt már-már izgalmasan kiszámíthatatlan. Két objektív pillantás ez, amelyektől egy pillanatra akár egzotikus földrésznek is érezhetjük ezt a helyet.

Az Illaberek nem arról szól, hogy mennünk kell, hanem arról, hogy nem vagyunk bezárva; arról, hogy mehetünk. Ezzel a szabadsággal kellene valamit végre kezdeni – lehetőség szerint ésszerűen. Amíg még lehet.