Darvasi László a Literáriumban / MüPa
2013.12.05.

Megtaláltam a Literárium-sorozat november 18-ai Darvasi-estjének titkos forgatókönyvét: pont egy hónappal és egy nappal az est előtt jelent meg a Literán – akkor volt ötven éves Darvasi László. SZŰCS TERI ÍRÁSA.

Ketten köszöntötték akkor, elsőnek Závada Pál (és hogy ő mit tett hozzá a titkos forgatókönyvhöz, arra még visszatérek); másodiknak pedig Keresztury Tibor, mellesleg és nem mellesleg a Literárium-estek sorozatszerkesztője, barát. „Az a rossz az ötven évben, hogy az ember – ha kell, ha nem – séróból  anekdotázni kezd”, írta a születésnapra Keresztury. Az est titkos forgatókönyvet követő házigazdája, Jánossy Lajos nem is vezeti úgy a beszélgetést, hogy az sztorizgatásba forduljon. Pedig nem bánnám, ha hallhatnánk néhány Darvasi-sztorit. Figyelek, hogy ha a Müpa Üvegtermének kékes, elegáns high-end derengésén át elér hozzám a személyes jelenlét, konstatáljam, rögzítsem.

Darvasi László
Darvasi László

De mindenek előtt van egy felütés, az is a szülinapról maradt – át nem adott ajándék, amit most lát először a közönség. Egy klip, amiben maga Cé Ronaldo nyilatkozik Darvasiról. Christianót még anno A portugálok című kötet szólította meg. És persze az sem hagyja hidegen, hogy a szerző kiváló focista, foci-szaktekintély. Ronaldo azóta a Mester minden szavát olvasta, meg is van az alázatosan elővezetett véleménye arról, hogy Darvasi-e Szív Ernő, vagy Szív Ernő-e Darvasi – rendet vág abban, amibe gyakran belegabalyodunk. „Melankolikus és filozofikus játék a futball”, mondja Cé Ronaldo, akinek bevallottan Esterházy és Darvasi írásai segítettek megérteni, hogy mi a legbelsőbb lényege annak, ha huszonkét ember egy nagy síkon találkozik a labdával és egymással. Meglepően szerény, ha az irodalomról van szó; fél megmutatni az írásait Darvasinak, pedig szeretné megméretni magát. Érezzük a szavaiból, hogy ami késik, nem múlik.

Profi módon adja fel Jánossy Lajosnak a labdát Christiano Ronaldo: az első kérdés a sokműfajú Darvasi napi penzumára vonatkozik. Írt-e 2013. november 18-án? Mit és mennyit? Írt-e tárcát? (Persze Jánossy sokkal visszafogottabban, finomabban, nyitottabban érdeklődik.) A válasz igen; ha azt a szöveget olvassuk, amelyben Szív Ernő Emily Dickinsonnal cseveg 1860-ban, máris datálhatjuk, a Literárium-est délelőttjén született. Mindent kipróbáló alkat, meséli magáról Darvasi, sétálgat a különböző műfajok közt. (Lám, pontosan követjük a titkos koreográfiát, „regényben, tárcában, színdarabban, mesében és novellában” sétálgat a szerző, „rendületlenül” – írja róla a köszöntőben Keresztury Tibor.) És az írói figyelem, az hogy működik, hogy tud ennyi mindent regisztrálni, kérdi Jánossy. A regény és a novella intim munka, egy belső világ épül akkor; a tárca pedig egészen más, az a kifelé nézés terepe. A tárcaíró-én folyamatosan rögzíti a tényeket és folyamatosan keresi azt, hogyan nőhet ki belőlük történet. („Régóta gyanítom, a kortárs magyar irodalomban neki van a legtöbb hasznosítható története. Egy korokon, tereken átívelő eleven történetgyár, amelyből sosem fogy ki az alapanyag…”, áll a titkos forgatókönyvben.) Fontos a hírlapos újságírói indulás Darvasinál, de az is kiderül, hogy Szív Ernő, a tárcaíró-én fellázadt a napilapos létmód ellen, és kikövetelte szépirodalmi státuszát. Örülünk neki, ez egy sikeres felkelés volt. Aztán Jánossy is elmondja azt az egy szem anekdotát, ami a titkos forgatókönyvben a sztorizástól való tartózkodás ellenére szerepel: hogy egy viharosabb este után egy konyhában, egy laptopon, a lapzárta előtt egyetlen órával, egyetlen mondatból is született tárca. És erre válaszul jön pár finoman rendezetlen, a maga töredékességében teljes Darvasi-mondat: „látom, hogyan dobják ki a szemetet…, látom, hogy milyen a nőnek a nagylábujja, ahogy a mobilba beszél, ahogy veszekednek…, a tárcához az kell, hogy lássak valamit. Szív Ernő velem fog jönni a sírig.”

Mertz Tibor
Mertz Tibor

Ezután tárcát hallunk, Mertz Tibor előadásában, a Miért halt meg Lajos bácsi? címűt. Lajos bácsi, az öreg futballbíró (talán) abba hal bele, hogy nem lát meg egy verekedést a focipályán. Most értem az átkötést, Szív Ernő is addig él, amíg lát – de ott nem értettem; nagyon nehéz Darvasit felolvasni (ez leginkább Darvasinak megy). Nehéz a személy(iség) hangja helyett a szöveg hangját megszólaltatni, ezt az ornamentikusan szerveződő prózát. És aztán Darvasi első meghívott vendége elmondja, hogy Lajos bácsi is létező személy és a történetbeli verekedők is. Kovács András, a Délmagyarország újságírója érkezik, hírlapíró-kollega és a legmegbízhatóbb, legpraktikusabb barát, aki egyébként nem igazán szereti a Darvasi-nagyregényeket, hanem inkább a tárcákat.

Az újabb felolvasott szöveg ezután a Tárcám jobban teljesít című darab, benne a kortárs politikai közbeszéd minden ordító hülyeségével, szépen megoldva: egyszerre kapunk társadalomkritikát és újabb Szív Ernő-játékot. Talán levetkezi az ornamentumait a próza, vagy lehúzkodják róla ilyen-olyan kezek.

A titkos forgatókönyv alapján most Závada Pál köszöntőjéből szivárognak át a kérdések, az, hogy milyen is volt a szülőhely, Törökszentmiklós, és jelentett-e bármit Darvasinak az a nagyon erős törökszentmiklósi történet, amivel Rubin Szilárd birkózott évekig, és amely végül nemrégen az Aprószentek című kötetben jelent meg.

Darvasi természetesen ismerte a Rubin által szenvedélyesen vizsgált gyilkosságsorozat történetét, de az ő Törökszentmiklósa más: a biztonság tere az alföldi mezővárosok szépségével, ami azután megcsúnyult, összetört, összezavarodott. Törökszentmiklóson szakadozott az idő, ahogy a tér is romos, töredezett – és nem igaz, hogy nem ír a szülővárosáról, mondja, mert ott van minden szakadozottságban és minden egymásra íródó időrétegben. Darvasi Törökszentmiklós-projektje: átemelni a fantáziába. Felemelni.

Meghallgatjuk a szerepre, személyiségre, hangra megintcsak nehezen konvertálható A grünewaldi Kleist-átirat című novellát, és megérkezik a második vendég, a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium igazgatója, Kovács József, az olvasó-barát – az ideális, figyelő és reflektáló, focikedvelő olvasó. Ő sem marad sokat, csupán felvillan egy arc.

A zárlat újat hoz a titkos forgatókönyvhöz képest, lassan Darvasi legújabb kötete, A Háromemeletes Mesekönyv felé fordul a beszélgetés. Jó hallani, hogy mennyire fontos Darvasinak, hogy az író-olvasó találkozókon gyerekekkel, diákcsoportokkal is beszélgessen. Az új kötetről már vitáznak, kinek szól vajon, a gyerekeknek, akik hallgatják, vagy a felolvasó felnőtteknek. Merthogy a magyar történelemről beszél a könyv, csavarosan és játszva, hogy meg kelljen beszélnünk, miután hallottuk a mesét, hogy például az egyik állandó szereplő, a Magyar Történelem mért olyan, amilyen. Elég nyomorúságos állapotban van, de abban a részben, amit végezetül Darvasi felolvas, eszik legalább egy lángost a másik állandó szereplővel, a szimpatikus Tanítónénivel.

A meseolvasás alatt és az est közben a Juhász Márton Trió zenél, és ez a se nem tolakvóan dallamos, se nem tolakvóan túlintellektualizált nagyszerű jazz illik a Darvasi-féle jelenléthez és az Üvegterem kékes derengéséhez. Ezzel a derengéssel, a halvány árnyalatok emlékével lehetett elsétálni a Literáriumról. Persze most az erős színek meg a hangsúlyos kiállások ideje van – jó lenne békésen elnézegetni az árnyalatokat, a történeteket, a pasztellt.
Szerző: Szűcs Teri
Helyszín:  Művészetek Palotája,  Időpont:  2013. november 18.