Akik látták-hallották (például a Müpa élő HD-közvetítésében, a Fesztivál Színház nézőterén) a Robert Lepage inszcenálásában színre került Metropolitan-Ring Walkür-előadását, talán emlékeznek arra a rövid párbeszédre, melynek felidézésével recenziómat kezdeni szeretném. Az estnek kivételesen nem háziasszonya volt, hanem házigazdája: Renée Fleminget ezúttal a legendás tenor, Plácido Domingo helyettesítette. A szünetekben, mint ilyenkor szokás, kérdéseket tett fel kollégáinak, s ennek keretében az est férfi főszereplőjével, a Siegmundot alakító Jonas Kaufmann-nal (1969) is szóba elegyedett. A beszélgetés során, előzékenyen és magától értődő hangsúllyal Wagner-tenornak nevezte Kaufmannt – végtére is éppen egy Wagner-előadás szünetében voltunk. Az ifjú német stimmkolléga, hangfekvésének ünnepelt világsztárja nem ingerülten és nem is barátságtalanul, de határozottan hárított. Nem tudnám emlékezetből szó szerint idézni, mit mondott, azt biztosan nem, hogy Wagner-tenor a nénikéd, de a saját udvariasan büszke szavaival azt fogalmazta meg, hogy ő azért nem Wagner-tenor, mert annál jóval sokoldalúbb. És valóban: Jonas Kaufmann megfordult Massenet-től Pucciniig az operairodalom legkülönfélébb más stílusterületein is. Aki olyan idiomatikus Werther és Cavaradossi, mint ő, az joggal érezheti indokolatlannak, ha skatulyába próbálják beleerőszakolni, annál is inkább, mivel az a fajta univerzalitás, mellyel Kaufmann viszonyul a tenorfekvésben írt repertoár különböző szegmenseihez, német énekeseknél meglehetősen ritka. Hallottam hajdan Peter Schreiert Verdit énekelni (például Alfredót a Traviatából, ráadásul németül…): mit mondjak, e hasonlíthatatlanul nagy művészt nem ebben a szerepkörben éreztem a leginkább adekvátnak (miközben persze Logeként csodálatos volt).

Kaufmann tehát all-round énekes – tenor, a működés területét szűkítő jelző nélkül, és erre a jelek szerint nagyon büszke, továbbá nyomatékosítani is kívánja ezt a sokoldalúságot. Ennek jele a legutóbbi cd, a The Best of Jonas Kaufmann, amely valóságos demonstráció. Akinek ez a benyomása, meg is bizonyosodhat afelől, hogy nem téved, szándékosság esete forog fenn, a kísérő booklet szövegírója, James Jolly ugyanis egyértelműen megerősíti, hogy a lemez műsora erről szól: quod erat demonstrandum. Verdi, Puccini, Leoncavallo, Bizet, Mascagni, Cilea, Giordano, Massenet, Gounod, Licino Refice (1883–1954), Mozart, Weber, Richard Strauss, Wagner – ritkán fordul elő, hogy 20 trackbe ennyi mindent sikerüljön belezsúfolni, ráadásul nemcsak áriákat, de itt-ott dalokat is. A szerzőket nem véletlenül soroltam fel ebben a minden rendezőelvet (alfabetikusat, stilárisat, kronológiait stb.) nélkülöző, festői összevisszaságban, hanem azért, mert ezt a rapszodikus cikázást korok és hangvételek között (Gounod után Refice, majd Mozart és Weber!) maga a lemez szerkesztői koncepciója produkálja. Mindezzel azt is elmondtam, hogy megvan a sokoldalúság bemutatásának a hátulütője is: míg a Kaufmannéval egyidejűleg megjelent Netrebko-lemez éppen koncepciózus fegyelmével tűnik ki – csak Verdit tartalmaz, de még az olasz zeneszerző operatermésén belül is egy meghatározott fajsúly és hangulatvilág bemutatására szorítkozva, s így imponálóan koherens összhatást ér el –, addig Kaufmann összeállítása kissé tutti-frutti jellegű, és némiképp Bryn Terfel pár évvel ezelőtti Bad Boys-albumának heterogeneitására hajaz. (Igaz, ott azért mégiscsak volt egy rendező elv: minden egyes részlet egy rossz jellemű, gonosz figurát mutatott be).

Persze ha valaki úgy csapong, azon a vokális színvonalon, melyen ezt Kaufmann teszi – s olyan eszményi partnerekkel, mint (többek közt) a Santa Cecilia Akadémia Zenekara, a Mahler Kamarazenekar, az Orchestre Révolutionnaire et Romantique, Antonio Pappano, Claudio Abbado és John Eliot Gardiner –, akkor elhalkul a kritikai ellenszólam. Mert a lemez, ha nélkülözi is a koncepciót (illetve csupán azt az egy koncepcionális mozzanatot érvényesíti, hogy meg kell mutatni a sokoldalúságot), nagyon élvezetes. Kaufmann hangja, azzal a jellegzetes, enyhén füstös-karcos fedőréteggel, mely énekét oly ellenállhatatlanul férfiassá teszi, s melynek hála őt a spinto szerepkörben kiváltképp otthonosnak véli a kritika, gyönyörűen szárnyal, nagy zenei, dinamikai és érzelmi íveket jár be, és – amennyire ez ilyen gyors váltások mellett egyáltalán lehetséges – megidézi a figurákat, szituációkat, lelkiállapotokat. De talán nem is kell ezúttal a figurákra, szituációkra, lelkiállapotokra figyelnünk – elég hallani a dallamokat, Don Carlos Io la vidi, e il suo sorriso áriájának finom hangsúlyait, Rodolfo Che gelida manina áriájának gyengédségét és a benne összesűrűsödő vágyat, az olasz, német, angol, francia szövegejtés magas színvonalát, a vokális kontroll és kidolgozás magasiskoláját. Egyvalamit nem tud Kaufmann, legalábbis a lemez tanúsága szerint: amikor a harmadik szám Alfredója után (Oh mio rimorso) a negyedikben a Mantuai herceg hangján szólal meg (Ella mi fu rapita!), semmilyen vokális eszközzel nem képes érzékeltetni a jellem romlottságát. Nem véletlenül: ahhoz a délceg-mutatós tenortípushoz, melyet ő képvisel, pozitív hősöket társít a közmegegyezés. Meg aztán a gonoszság megjelenítéséhez látvány is szükségeltetik, taglejtés, mimika – ez meg csak egy lemez. Majd a színpadon. De ott se lesz könnyű: ha valaki ilyen jó fiú…