Vannak előadók, akik használják a repertoárt, és vannak, akik gyarapítják, nem szűnő kíváncsisággal és izgalommal keresve-kutatva az ismeretlen értékeket, legyenek azok újak vagy régiek. Cecilia Bartoli kétséget kizáróan ez utóbbi csoportba tartozik. Már pályájának kezdeti szakaszában is készített olyan lemezeket, melyek kevéssé ismert műveket tárnak a hallgató elé – e mondatot leírva a számítógép fölötti lemezpolcon éppen az Italian Songs című 1993-as albumra pillantok, melyen az ifjú koloratúr-mezzo (Schiff András zongorakíséretével) Mozart és Haydn egy-egy népszerű áriája mellett Beethoven és Schubert mellőzött olasz nyelvű dalterméséből válogat. Az utóbbi években ritkaságokat vonultatott fel a Maria Malibran (1808–1836) repertoárjából csemegéző Maria című történeti portrélemez (2007), a kasztráltak bravúráriái között tallózó – s általában a kasztrált-énekesi sorsnak emléket állító – Sacrificium (2009), majd az Agostino Steffani (1654–1728) jórészt elfeledett (amúgy pedig igen izgalmas) zenetörténeti alakját bemutató Mission. Ezek a tematikus CD-k (és a hozzájuk kapcsolódó DVD-k) históriai felfedezőutak és egyben szerepjátékok, melyek során az énekesnő olyan zenetörténeti figurák bőrébe igyekszik bújni, mint Malibran, Steffani – vagy épp a zenésztársadalom egy egész csoportjával, a kasztráltakkal azonosul. Ezt a nem csupán muzsikusi, de színészi vonatkozásokat is felmutató törekvést minden esetben megerősítették a lemezborítók, melyeken Bartoli hol Malibranként, hol férfitestű antik szobortorzó fejeként, hol kopaszparókában, reverendában és feszülettel a kezében látható.

A „Steffani-kaland” folytatásaként értékelhető az az újabb lemez, mely most került a vásárlók kezébe (a fordulat – a vásárlók kezébe – ez esetben nem henye zsurnalizmus, hiszen Bartoli ama nagyon kevés művész csoportjába tartozik, akiknek lemezeit még valóban megvásárolják a zenekedvelők). A Mission Steffani világi terméséből válogatott: 25 operaáriát énekel rajta Bartoli (ebből 21 world premiere recording). Az új CD kitart Agostino mester mellett, de ezúttal egyházi zenéjét szemlézi. Címe a korongon helyet kapott legterjedelmesebb kompozíció, a Stabat Mater, de hallunk emellett hat motettát is (Beatus vir, Non plus me ligate, Triduanas a Domino, Laudate pueri, Sperate in Deo, Qui diligit Mariam – valamennyi mű először szólal meg hangfelvételen). Ennek a lemeznek hivatalosan nem Bartoli a sztárja, ez egy „közös munka”: az övén kívül szerepel még az énekesek listáján Nuria Rial, Yetzabel Arias Fernandez, Elena Carzaniga, Franco Fagioli, Daniel Behle, Julian Prégardien és Salvo Vitale neve is, no meg a Diego Fasolis vezette I Barocchisti régizenei együttesé (a muzikológusi hajlamú orgonista-karmester és zenekara az összekötő kapocs a Mission és a jelen produkció között). De persze nehéz elképzelni azt a zenerajongót, aki nem az isteni Cecilia miatt veszi meg a CD-t. Hiszen azért mégiscsak az ő neve olvasható az előadók listájának élén…

Ami a megszólaló zenét illeti: a Mission műsora a barokk opera seria áriáinak világába invitált, arra a stílusterületre, amely Steffani működésének idején, a 17. és 18. század fordulóján virágzott: reprezentatív virtuozitású, erősen emocionális vokális számok, gazdag ékítményes stílus, érzékiség, a barokk színpadi grandezza zenei lenyomata, diadalmas életigenlés, sodrás, élénk hangsúlyok, markáns tempók – s amikor nem ez, akkor érzelmes líra. A Stabat Mater-lemez zenéit ugyanaz a szerző írta, mégis mintha más világba érkeznénk. Nem véletlenül, hiszen más követelmények érvényesültek a világi zene területén, és mások az egyházi műfajokban. A színházi zene mindig modernebb, divatkövetőbb volt, a musica sacra világában erőteljesen uralkodtak a múlt kötöttségei, hagyomány és konvenció. Ennek megfelelően a kifejezésmód itt olykor – nem mindig! – zártabb-fegyelmezettebb. Noha Claudio Monteverdi (1567–1643), a barokk első hullámának itáliai legnagyobbja 87 évvel korábban születik Steffaninál, és már 11 éve halott, mikor a későbbi titokzatos életű püspök-diplomata-zeneszerző meglátja a napvilágot, mégis újra és újra az az érzésünk Steffani Stabat Materét és hat motettáját hallgatva, hogy ez a stílus, ez a megszólalásmód a maga telt és tiszta énekkari hangzásával (Coro della Radiotelevisione Svizzera), az egyenes szólóhangok karcsú-nemes egyszerűségével, ritmikájuk acél-rugalmasságával és fegyelmével mintha Monteverdit folytatná, ahhoz az ideálhoz nyúlva vissza, melyet az ő egyházi zenéje képvisel. Az operákéhoz képest, melyek a kortársi modern nyelvet beszélték, ez itt némiképp stile antico, fegyelmében legalábbis mindenképpen az. Pompa persze itt is van – de az a templom pompája.