Anilogue 2013
2013.12.03.

Mikor és mit érdemes rajzolni? - tették fel különböző módon a kérdést a szinte mesterséges kóma üzemmódra állított Anilogue animációs fesztivál legjobb filmjei. GYENGE ZSOLT ÖSSZEFOGLALÓJA.

Ha egy történetet el lehet mesélni élőszereplős animációval, akkor mi szükség van egyáltalán rajzolgatásra? Ezt a kérdést nem tette fel magának többek között a japán Makoto Shinkai, akinek A szavak kertje című alkotását nagy várakozás előzte meg. A film a legapróbb részletekig kidolgozott képeivel, a mozgások elképesztő folyamatosságával hívja fel magára a figyelmet, ám a kamasz fiú és a fiatal tanárnő között kibontakozó plátói szerelem melodramatikus története annyira földhözragadt, hogy valószínűleg hús-vér emberek formájában sokkal hatásosabb lett volna. Erőltetett poétikussága giccsbe, az érzelmek hitelesnek szánt ábrázolása olykor szándékolatlan paródiába, a részletgazdag ábrázolás pedig öncélú virtuozitásba hajlott.

Az idei Anilogue terméséből épp azok a filmek emelkedtek ki, amelyek választ tudtak adni a filmen belül speciális helyet elfoglaló animáció legalapvetőbb kérdésére: ha van egy a valóságot közel tökéletesen reprodukálni tudó médiumunk, miért kezdenénk vele rajzokat mutatni? Ebben a tekintetben a már Cannes-ban is ellentmondásos hatást kiváltó Ari Folman munka, A futurológiai kongresszus vitte a prímet. Az animáció Mátrixának is tekinthető film – akárcsak a rendező előző, remek Libanoni keringője – a valóság és a mentális képek (emlékezet, képzelet) ábrázolhatóságát helyezi előtérbe, és e két világ konfliktusát a választott ábrázolási formában is megjeleníti. 

A film első, hús-vér emberekkel forgatott harmadában a többé-kevésbé önmagát alakító Robin Wright egy utolsó ajánlatot kap ügynökén keresztül, amely szerint már nem fog több élőszereplős film készülni, hanem a beszkennelt verziókkal fognak számítógépes animációkat piacra dobni. A következő jelenetben húsz év múlva, a szerződés lejártakor a futurológiai kongresszus helyszínére érkezünk, ahol Robin nyilvános fellépése mellett a szerződés meghosszabbításáról szóló tárgyalások is zajlanak. Innentől kezdve azonban animált világba lépünk, ahol az emberek már nem valós mivoltukban, hanem az emlékezetükben és képzeletükben létező sztárok bőrében, vagyis (vélt) vágyaiknak megfelelően jelennek meg – a megfelelő koktél elfogyasztása után. A kongresszus jeleneteinek rikító vizuális bujasága az emberi vágyak kicsinyességét és sematikusságát jeleníti meg szívfájdító módon. A Lem-novellából adaptált filmet jövőre moziban is forgalmazzák, úgyhogy még megnézhető.

A fesztivál másik kiemelkedő alkotása a rövidfilmes versenyprogramból származott, és az egyik zsűritag, Szederkényi Bella különdíját kapta. Morgane Le Péchon Hőguta című filmjének különlegessége az volt, hogy a tóparton játszódó történetben a víztükör végig realisztikus fotografikus elemként illeszkedett a képbe, melynek révén vizuálisan vált szinte megfoghatóvá az alkalmazott vízfesték technika. Az egyszerű sztori a tóparton nyaraló családról a csak magukra figyelő szülőkkel és a szülői törődés heroikus megnyilvánulásairól képzelgő kamasz fiúval elsősorban a választott képi megoldások miatt maradt emlékezetes. 

A rövidfilmes program másik sztárja a már oly sokfelé dicsért és díjazott Nyuszi és Őz volt: Váczi Péter alkotása a közönségdíjat nyerte el. Az ok, amiért újra fel kell hívni a figyelmet erre a filmre, az, hogy ez is besorolható az animáció lényegére irányuló önreflexivitással teli művek közé. A Nyuszi és Őz történetében a rajz, a rajzfilm és a képben ábrázolható tér adott esetben nagyon elméleti kérdései válnak közvetlenül dramaturgiai elemmé. 

Az Anilogue egyik nagy érdemének tartom – bár e fölötti örömömben valószínűleg csak a legelszántabb rajongók osztoznak –, hogy évek óta rendszeresen elhozza Phil Mulloy munkáit. A brit animátor védjegye a végletekig radikális társadalomkritika és az ehhez hasonlóan szélsőségesre fazonírozott formavilág. Mulloy soha nem foglalkozott az animáció éppen aktuális trendjeivel, nem érintette meg az aprólékos kidolgozottság irányába ható technikai lehetőségek szele. Az utóbbi időben a Christie család trilógiáját bütykölte, amelyben egy lassan széteső, minden érzelmi és morális viszonytól mentes család abszurd „történetét” mutatta be. Az idézőjelre azért volt szükség, mert bár vannak karakterek, dialógusok és fordulatok, az olyan helyzeteket, amelyekben időnként pók formájában megjelenik az isten, majd Hitler és ki tudja még, kicsoda, nem lehet egyszerűen narratívának kezelni. A trilógia záró darabja, a Fájdalom és szánalom minden korábbinál minimalista: a pusztán fekete foltként ábrázolt, szemük és szájuk mozgásával, valamint körvonaluk rezgésével animált szereplők egy teremben gyűlnek össze a rendező hívására, hogy megnézzék az elkészült filmet. Ehelyett azonban az ajtó eltűnik, ők bezárva maradnak, míg egy pók azt nem súgja egyiküknek, hogy ha mindenkit megöl, kimehet. A fekete humorral és maró iróniával átitatott filmet nyilván nem lehet teljesen komolyan venni, de néhány fordulata és beszólása időnként jól tarkón csap.

Kedves kis mese a francia Holdember, amelynek különlegességét az adta, hogy szerzője (Stephan Schesch) képes volt a földre került holdember naiv sztoriját élettel megtölteni a környezet részleteinek hihetetlen kidolgozásával. Nem realisztikus aprólékosságról van szó, hanem arról a rengeteg apró vizuális játékról, amelyek a képvilághoz koherensen illeszkedve teszik teljessé ezt a mesefilmet. A fesztivál fődíját elnyert Anima Buenos Aires négy epizódra bontott film az argentin főváros szellemiségéről, időnként varázslatos grafikai megoldásokkal. Legnagyobb problémája a mesterkélt poénokra, pózolós gegekre való fókuszálás, amely szinte minden esetben a röhög(tet)és útját választja az elmélyülés helyett.

Végül nem mehetünk el szó nélkül a hét legszomorúbb megállapítása mellett: az Anilogue tetszhalott állapotba került. Csupán részletkérdésnek tűnik a válogatás problémája, de korábban olyan például nem fordulhatott elő, hogy Miyazaki Velencében is bemutatott animációját ne lehessen látni. De ez tényleg semmiségnek tűnik ahhoz képest, hogy az elővétel lejártának napján még nem lehetett programot kapni a mozikban, hogy az egész fesztivál ideje alatt nem volt olyan füzet, amelyből az animációt nem ismerő érdeklődő a filmek rövid leírását olvashatta volna, ráadásul a filmek jó részéről a honlapon sem volt több a szerzőnél és a címnél. És akkor nem beszéltünk a reklám és a tájékoztatás szinte teljes hiányáról, ami sajnos a nézőszámokon is meglátszott.

Azért szomorú ez, mert az Anilogue-ot az egyik legfontosabb hazai filmfesztiválnak tartom, hiszen eddig a saját területéről képes volt minden évben elhozni Budapestre szinte mindent, ami számít. Most azonban még annak megismerésére sem adatott meg a lehetőség, ami eljutott. Ugyanakkor nem feltételezhetjük, hogy a szervezők hirtelen elfelejtettek szervezni. Masszívan pénzkérdés áll a háttérben, hiszen a támogatók listáján hiába keresnénk a Filmalap, az NKA vagy netán az NMHH nevét. Sajnos úgy tűnik, hogy azok, akik napjainkban itthon a filmszakma finanszírozását irányítják, egyszerűen képtelenek felismerni a fontos dolgokat, képtelenek felismerni az értéket egy több mint tíz éve működő, önszerveződő, a maga területén teljesen egyedülálló rendezvényben. De ha maguktól nem képesek erre, akkor szólunk: ne kapcsoljátok le az Anilogue-ot a gépről!
Szerző: Gyenge Zsolt
Időpont:  2013. november 27-december 1.