Bámulatos – legyen ez az első szó, merthogy ez alighanem kihagyhatatlan, ha a Nemzeti Színház legújabb korszakának friss bemutatójáról, a Johanna a máglyán című, nagyoperává konvertált drámai oratóriumról akar írni az ember. És akkor részletesebben is: szó szerint szemem-szám elállt attól, amit Olekszandr Bilozub tervező színpadán láttam ebben a szűk másfél órában. Égő könyvvel kezdünk (nyilván kicsinyes kötözködés lenne felhozni, milyen rossz konnotációi vannak ennek a mai Magyarországon), aztán bevonul a lógó falloszú disznó, mögötte a birkanyájként bólogató esküdtszék, feltűnik a lángoló szemű sátánkutyája, begurul egy jókora műmelleiből bort csorgató asszonyság, majd a gyerekfejekkel meglelkesített hatalmas ikonosztáz, leereszkedik a virágzó májusi rét, hóesés szitál rá, a messzi magasba emelkedik egy atlétikus Johanna-hasonmás és még ezer más mutatvány zajlik az orgiasztikus látványszínházban. 

Vidnyánszky Attilának mindig is a legerősebb oldala volt, és úgy tűnik, maradt is a színpadi vizualitás, a markáns, egyszeri nézésre szinte feldolgozhatatlanul gazdag tablóképek laza mozdulatokkal történő megkomponálása. Olyan képekről beszélünk, amelyek némelyike kitörölhetetlenül beleég az emlékezetbe: ezt a színpadi világot a túlzás, a mértéket vesztettség dominálja, ami tucatnyi csatornán támadja egyszerre az érzékeinket, így aztán könnyű is itt eltévedni – ember legyen a talpán, aki tudja, mikor hova kell(ene) néznie. Sőt talán cél is ez, mármint, hogy a néző kicsinek, jelentéktelennek és magányosnak érezze magát. Ha ez tényleg így van, akkor örömmel jelentem: a küldetés maradéktalanul teljesítve.

A Johannával kapcsolatos fenntartásaim javarészt ebből az egyszerre megalomán és infantilis rendezői hitvallásból eredeztethetők. Itt ugyanaz volt a benyomásom, mint anno a Mesés férfiak szárnyakkal (kritikánkat ld. itt – a szerk.) debreceni bemutatóján ülve, amikor úgy éreztem, hogy ha elég kitartóan keresném, a színpad környékén, egy félreeső zugban rálelnék ennek a gigantikus babaszobának a teljhatalmú urára, vagyis magára a rendezőre, aki kortárs Ózként kedvtelve nyomkodja a masinéria irányítópultján lévő tucatnyi gombot, csak hogy minket elkápráztasson a füstből, fényből, papíresőből szőtt álomképeivel. 

Aki sok előadást látott már Vidnyánszkytól, nem lepődik meg tehát különösebben a Johannán, de az új Nemzeti új közönsége azért elcsodálkozik majd ezen-azon, már amennyiben a direktor korábbi határozott, az erkölcsöt és a tisztaságot mantrázó nyilatkozataira visszaemlékszik. Mindenesetre két újdonság azért most feltűnt nekem: az egyik az a tény, hogy itt most végre számolatlanul áll rendelkezésre pénz, posztó és paripa a víziók életre leheléséhez, megszületett tehát a várva várt (pénz)költői színház, ami – és ez a másik nóvum az életmű míves darabjaihoz képest – túlságosan sok mindent és sok mindenkit áldoz fel a maga emelte oltáron. (Meg bármennyire is szeretném, nem tudom kiverni a fejemből azt sem, hogy itt bizonyos értelemben kicsinyes bosszúhoz asszisztálunk: ezen a színpadon alig két éve még Alföldi Róbert Szent Johannájának tapsoltunk; igaz, attól se voltam elragadtatva, ld. itt, de most itt az van beígérve, hogy végre megtudjuk, hogy miről is szól valójában ez a klasszikus történet.)

Az inkább megértéssel kezelendő, hogy az épület új gazdájaként Vidnyánszky se tud ellenállni a Nemzeti egyedülálló színpadtechnikájának: a színház – az iménti, a rendezői gyermeklelkűségre utaló meglátást továbbgondolva – multifunkcionális játszótérként kezd működni, minden pörög és forog, emelkedik és süllyed, ahogy kell, vagy inkább: ahogy csak lehet. Vissza az áldozatokhoz: alázatos mártírként foglalják el helyüket a megdicsőülést szimbolizáló, megfizethetetlen tablóban a színészek, akiknek a legtöbbje meg se próbálkozik azzal, hogy arcot, figurát, karaktert teremtsen. Alkotó társként dolgozó és gondolkozó társulat helyett engedelmes marionetteket látok csak a színen – neveket szándékosan nem említek, kár volna. Persze, tudom, Arthur Honegger 1938-as keltezésű oratóriumában, mely a halál pillanata előtt közvetlenül visszacsévéli Johanna életét, hogy az írástudatlan parasztlány felfoghassa, általa pedig mi is megérthessük, mi juttatta el a máglya tövébe, nincsenek hagyományos drámai szerepek, de a vállalás a függöny felemelkedésének pillanatától egyértelmű: itt ma este színházat fogunk látni, nem pedig félig vagy teljesen szcenírozott koncertet (ahogy egyébként általában előadják a művet). 

Az nem zavaró különösebben, hogy Vidnyánszky a kormányzati hírharsonán keresztül előzékenyen megüzente nézőinek, hogy a Paul Claudel librettójában megjelenő, Johanna sorsáról döntő kártyajátéknál figyeljenek nagyon, hiszen ott osztja meg velünk euroszkeptikus véleményét. Ennek különösen ízléstelen változatával a Bolha a fülbe eposzi hosszúságú torzójában már szembesülhettünk (kritikánkat ld. itt – a szerk.), itt csupán érdektelen és a komplex látványvilághoz képest tökéletesen méltatlan megoldás lesz az uniós politikusok karikatúráival magukat illegető táncosok jelenete. Arra, hogy Cohn-Bendit nevével poénkodnak, úriember csak legyint, az meg ténykérdés, hogy ha nem olvasom el előre az MTI által leadott ún. rendezői koncepciót, akkor magamtól biztosan nem ismerek fel egyet se a Johanna (azaz – félve kérdezem – Magyarország?) életére törő ádáz összeesküvők közül: ezek a portrék nyilván csak azoknak jelentenek valamit, akik az Európai Unió vezető tisztségviselőnek arcképével kelnek és fekszenek. Váljék egészségükre. 

Inkább csak remélem, mint meggyőződéssel állítom, hogy Vidnyánszky eljutott a végpontig: színháza most már se nem kérdez, se nem vitatkozik, hanem kizárólag állít és kijelent. A jók fehérben vannak, a rosszak feketében, akinek ez nem tetszik, annak le is út, fel is út. A Raics István fordította, nyomtatásban több kiadásban is olvasható librettó (amit már csak azért is érdemes átfutni, mert a szöveget alig érteni, köszönhetően a rossz akusztikának és a szörnyű hangosításnak) új elemekkel dúsult, melyeknek Johanna történetéhez az égvilágon semmi köze. 

Így például a szétszakított ország egyesítése méltánylandó törekvés, csak épp nem kapcsolódik a témához, de a lényeg nem is ez, hanem annak a meglátásnak a kitartó sulykolása, hogy csak az számít, ki keveri a paklit. Ennél az aktuálisnak szánt, rendkívül kínos konspirációs elméletnél földhözragadtabb tanulsággal nem is operálhatna az előadás, ez pedig zárójelbe teszi azt, amiről szólni akar vagy inkább szólhatott volna ma a Johanna a máglyán: a szakrális evilági feltűnéséről és arról a keserű, ám szükségszerű folyamatról, aminek során a szentet eltiporják a süket és vak földi hatalmak. Talán majd legközelebb erre is jut egy kisebb összeg a költségvetésből.